Danny, a varázslatos kisfiú, aki különleges képességgel rendelkezik, miszerint "ragyog",szüleivel együtt a hegyekbe költözik, télen... Az apa feladata rendben tartani a szállodát, de a Panoráma hotel gonosz... meg akarja szerezni a fiút, magába szippantani és örökre elnyelni....
A 217-es szoba, a bál, az elnöki lakosztály, véres ütő... hajtól ragcsos. Az élősövények, a hószán, a kisfiú a csúszda mélyén, kiloccsant agyvelő a falon, az előző gondnok szelleme... bemersz lépni a házba, és hagyod magad megőrülni?
Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán.
Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.
Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.
Új könyvemet tegnap elkobozták, most egyedül ülök, ujjaim átfonva bokám körül, piros pillét ástam ma babonásan a küszöb alá és lassan elalszom!
Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves anya, barátom tejetlen asszonya aludt el fáradtan, húsznapos, tejes kislánya fölött így; gyerekingeket álmodott s urának új cipőt! és kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái hajnalán kürthangra harcosok!
Majd fölébredek én is! kedvesem arany varkocsán sikongat a napfény, lóbálva nő föl árnyam az égig és huszonkét szemtelen évem az éjjel bevacsorázik három csillagot!
Előttem Müller, a nyomdász állt a mérleg előtt, megméretett s hat hónapot kapott.
Aztán kiürítették a termet, hogy én kerültem sorra: óvták a népet ragályos verseimtől.
Pattogni s köpni szerettem volna, mint a tűz, kit szikkadt emberek űlnek körül fecsegő szalonnák és várakozó kenyerek gyönyörével.
Köpködtem volna, mint a tűz, kinek csak szalonnák fényes csöppje jut, mit elforgat magán majd vicsorogva
és sütöttem mégis, mint pisla parázs s ők fujtak engem, hogy védekezzem, mert úgy szokás, s hervadjak el, fujt rám az ügyész.
Nem észleltetett enyhítő körülmény s két versem nyolc napot nyomott; fölállva hallgattam. Tudták kiktől születtem, hol s mikor; ösmertük egymást és hogy kimentek, mégse köszöntek.
Védőmmel álltam s beszélt köröttem néhány barát és néhány mesemondó; félhárom volt már, délután s drukkoló szeretőm szemei kerekedtek az uccán.
Gazellacsapat menekült régen a távoli lankán, mert szerelmes elefántok zajgatták őket, törve a fákat s hízott gyümölcsök haltak a testük alatt.
Tüskésre ijedt majom hangja süvöltött zuttyanó ágon s toporzékolt akkor a sűrű vidék! azóta szent hely az és néhol fogatlan ott az erdő!
Guggoltak a csöndben alant a faluk, csöndben éltek a négerek is, s anyától anyáig röppent a kerge dongó.
Itt született a legény s itt nőtt, a lány is itt született s nőtt, megeste őket a langyos trópusi eső, kerítő ünnepeken egymásra fújta kedvük a jószagú szél!
Sétáló fényben a hosszú napon futottak együtt és összekocódtak, majd fekvésük fölé ideges fiútigris kereső dobogása szőtt neszező takarót.
Nőtt a legény, mert locsolta a langyos trópusi eső és nőtt suhogva a lány is; szemük kinyílt, mint napra virág, s kedvetlen nézték trombitásfarú véneiket.
Sok négereken hízott teli karaván zötyögött egyik, a másik után míg a falun gond szuszogott, terjedve lassan s emelve hasát, mint szekérről lepottyant, hatalmas kutyakölyke.
És a legény száján kivirágzott a messzi vidék! legények szája vörös koszorú lett s tapsolva állt föl előttük az út!
Halál előtt ültek és ültek a búcsú előtt; pirúltak a tűznél s főétkeket ettek, hogy ne lohadjon a merszük!
Ültek együtt a vének is, fekete dombok a szélben, csöndes pipa után járt bennük kövéren a traktor, boldog álom után reggeli mosdás!
Sírt a lány, hogy búcsúzni jött a legény, fán ült a lány és kezeit szorította rívó, két melle közé.
Lemászott a lány, hogy jött a legény, tapogatta testén az idegen ruhát és símogatta; dalt énekelt! amit kitalált néki, lucskos bánatát szipogva szét a fán:
Nézd, csókkal szegem be harci ruhád, hogy ne foszoljon; csókkal patkolom harci bakancsod, ne kopjon a sarka fehérek nagy faluján!
Indúlt a legény és kiáltott utána a lány: vigyázz! úton harangoz a borzadó szakáll! ugorj a gépek elől! marnak és mesélik a tigris szelleme rajtuk!
Sírt a lány és ment a legény; ruhája kitartott, a sarka kitartott s erején fehérek fene falujában csak a tőke szakajtott.
Jó nagyot szakajtott, meg is szakadt bele: teste s lelke is elszáradott bele!
Őszült a fa otthon és őszült a fán a lány: megejté őt a nap s nagy tanakodó napokat szült, kik a faluban szertefutottak.
Szertefutottak és összefutottak, kunyhók füstjéből lobogót, torkokból harcot sivítottak!
Szervezkedtek és dárdákat vertek, dárdákkal dárdás sorsot fenyegettek; s hogy meghalt a fa és ki kedvesét várta a fán, - a lány;
bokorban kígyók fütyörésztek és seregek nehéz szaga szállt: megindultak a néger proletárok!
Életem írtam kis bottal a porba ott estefelé, hol két út összefutott. Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás szegények ritkás asztalán és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta kiserkedt szőrözetem végül és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra szállt a madár; csapdosva tartotta a buktató ágon a súlyát és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött a polcokon s fiókjaim lukán lidércként imbolyg a házkutatás riadalma és apró fényekkel tétovázik: villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt körülöttem! életem emlékei közt két férfi lóg két durva bitón s apró hajakkal sodrott kötél foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból hajnalra kicsúszik az új ág, úgy belőlem is vadgalambhangu versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is gond íze járul s egyre vadabb bennem a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi nem veszem észre, titkon hisz egy istent és ahhoz imádkozik értem.
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,* s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dudolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos esső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így, ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít e forduló világ és az ordas emberek. Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek között neveltek engem gyilkosok s megszoktam rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében élni is szép lenne már s írni példaképen. Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak, mert jó lenne messze és műhelyben élni csak. Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Immár a félelem sokszor sziven érint és néha messzi hír csak néked a világ; egyre régibb emlékként őrzik gyermeki korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték között, háborúk közt élted le életed felét s most is ellened hajló szuronyok csúcsán villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj, verseid hona, hol szabadság illan át a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban, tollal ékes kezed súlyosan mozdul és mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes felhő falja föl egén az enyhe kéket, s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár és munkám után lassan megyek: gáz, gép, bomba készül ellenem, félni nem tudok és sírni sem, hát keményen élek, mint a hideg hegyek között útépítők,
akik, ha könnyű házuk fölöttük összedől elaggva, újat raknak és közben szagos forgácson alusznak mélyeket s reggelente fényes és hideg patakba mártják be arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek: körül borul. Mint hajónak ormán viharban, villám fényinél kiált az őr, ha partot látni vél, úgy vélek én is, mégis partokat és l é l e k ! kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog és hangom messzehordja hűvös csillag és hűvös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be, alvó asszonyom álmában beszél, a barnuló felhők széleire fehér fodrokat fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön; törten heverek majd, senkise lát; férges föld fekszik szájamban és szememben s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat, lefekszem én is, később dolgozom. Napod fénye már a bokrokon lóg. s amott az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen, lenn, parázsló levelek tövében ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK
A síkos égen ereszkedik a nap, korán jön végig az úton az este. Jöttét az éles hold hiába leste: ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap, az este a fák ága között forog és egyre dong, míg épülnek e sorok s egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus pattan és itt két hatodfeles jambust szalad. Faltól ablakig, egy barna pillanat s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag férgek másznak szét a messzi réteken és lassan szerterágják a végtelen sort fekvő holtakat.
Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, - gyilkosod! öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes, kis vadállatot, ki megmutatta már, hogy mennyit ér: mögötte két halott.
Mögöttem két halott, előttem a világ, oly mélyről nőttem én, mint a haramiák; oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen hüvös. Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékaim kis útain, ha este lett s párnáimon vért láttam én, a gyermeket elrémitő, nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen magos az ifjúság! A két halál megérte-é? - kiáltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Huszonnyolc éves voltál akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifju nő, komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor, most ugyanannyi lettem én, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat, a férfikorba nőttem én, erősen tűz a nap, vakít, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én.
E ritkán szálló szó, e rémület, ez volna hát a termő férfikor? E korban élek, árny az árnyban; kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben némaság. Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz. Vad versre készülök és rémült csönd kerít, csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban legtöbbje mégis úri vendég; emlékeim közt fekszem itt hanyatt, hamar halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal, és már nem oldoz fel tüskés harag, virrasztva várom és reménytelen, mikor derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök, a régi villongó költőfiút konok, nehézkes férfi váltja fel, akit ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót új váltja fel, halálos, hős orom, széljárta sziklaszál felé vivő vad út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza híreit, fütyölni kezd a fölriadt eresz; az ifju asszony arcát fény legyinti, felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén az éber értelem villan megint, álmára gondol s készül a vadnál vadabb világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze néhányszor végigröppen arcomon, elalszom, fáradt szívem szíve mellett s szememre fú a jólismert lehellet.
Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.
HAJNAL
A szálló porban az úton még csak a hajnali szél kanyarog. Övig mezítlen férfiak állnak a fényben arany patakok partján s aranyban mosdanak. Csattan a víz, tele füttyel a táj s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A HÁZ ELŐTT
A világot már nem érted, s nem tudod, hogy téged itt ki értett. Esni kezd s a sarkon egy kövér asszonnyal trécsel egy kisértet.
LAPSZÉLRE
Fejem fölött a vén tetőben szú gondolkodik, majd rágni kezd. S finom fehér fapor pereg a versre, melyhez ép egy-egy szállongó sort vetek.
GYERMEKKORI EMLÉK
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd, jobbra a konyha, kérj magadnak, - bíztat rokonom, a jó Eduárd. S én kérek, ujra kérek s nagy kerek, zsírba mártogatott kenyerekkel settengek és a konyha-némberek szivét lágyítva hangosan nyelek.
NYOLC ÓRA
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz s máris jön a hold. Hintázik az alma sötéten az ágon, szél söpri a port. Készülj. Egyedül, egyedül esel át a halálon.
KÉSŐBB (SÍRFELIRAT)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran, míg végül elástak ide. Sosem feledtem el, hogy meghalok: ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és előre tudtam, eltemetnek végül itt, s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő, hogy lenn a test megárad és a férges, hűs sötétben fázik majd a csont is meztelen. Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú fájában alszik most a szú. S a ringató homályban ringó virágon dongat még a dongó. Szárnyukba rejtik csőrük a libák, szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek felnézni most. Csak várok és sunyítok; kezemre ütnek-é a régi mesterek?
ÉJI MOZGOLÓDÁS
Halálra rémiti a rég alvó fasort egy felriadt kuvik. A tócsa loccsan és a hold a víz alá bukik.
ÉJFÉLI VIHAR
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás felhallik egészen a házig. Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas gyorslábu kis őzre vadászik.
Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt, fénylő keréken pék suhant és énekelt, gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt, halott néném jutott eszembe s már repült felettem mind, akit szerettem és nem él, sötéten szállt egész seregnyi néma holt s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon. Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt, az uccán béke lengett s valami borzalom.
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő bokorból bíborban bútt elő és lassan vonult a réten át két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel, gőzölgő katonák jöttek reggel, homlokukat rohamsisak ótta, erős illatok szálltak utánuk, férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál! ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el! a költő bokáig csúszós vérben áll már s minden énekében utolsót énekel.)
Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, vagy Guernica szivemhez éppen oly közel, mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj! a szikrázó Tejút porában a halál szalad s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat.
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!
PÁSZTOR
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, - már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
KÖLTŐ
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.
PÁSZTOR
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
KÖLTŐ
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
PÁSZTOR
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
KÖLTŐ
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
PÁSZTOR
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?
KÖLTŐ
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.
Huszonkilenc év! most csütörtökön volt egy hete, hogy ennyi lettem; verset szoktam írni én ilyenkor, már évek óta verssel ünnepeltem e szörnyü fordulót, de aznap nem békitett meg semmisem, nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig, ó jaj, utolsó huszas évem, húszon ím kilenc s utána ó jaj, utána: harminc. Mozdul év az éven: a szív ijedt, régóta kínzom, már évek óta élek így, vad bozótban, ártatlan Robinzon, ki békén tett-vett s közben tudta meg, nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épitett fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene s az elbukó nap vérében ázva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés hintáztatott, az égből fáradt fények hulldogáltak hunyt szememre; eső jött hirtelen, az éj megáradt, hüvös vize szobámba lomha lepkéket vert be s reszketeg csillagot sodort az ablakomra. Órákat élő lepke szállt le rám s időtlen éltü csillag nézett: mennyi az, amennyit eddig éltem? huszonkilenc év? hófehér enyészet dédelget, ringat s úgy emel fel, mint gyönge pelyhet lassu szél, lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován járkált a púpos hegygerincen, ablakomhoz álltam és kinéztem: előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen? nem mindegy, mondd? - szóltam magamra, te nem szereztél semmit itt, drága holmi még nem ült a kamra hűsén sosem tenálad, semmi rossz nem él szivedben, mégis űznek, rák épülget benned, vagy leszúrnak, nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek hiányzik majd a költeményed, ha többé semmit már nem írsz, mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény az vándorol időkön által, nagy folyók tünődve egyre folynak, s deltáiknál iszap zsong fodros háttal, víz álmodik a sűrü ringó nád közt s a fényben föllebeg a nap felé egy rózsaszín flamingó.
Későn kel a nap, teli van még csordúltig az ég sűrü sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.
1941. február 5.
FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
1941. február 21.
MÁRCIUS
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
1941. február 26.
ÁPRILIS
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
1939. március 12.
MÁJUS
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
1941. február 25.
JÚNIUS
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
1941. február 28.
JÚLIUS
Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett.
1940. június 12.
AUGUSZTUS
A harsány napsütésben oly csapzott már a rét és sárgáll már a lomb közt a szép aranyranét. Mókus sivít már és a büszke vadgesztenyén is szúr a tüske.
1940. július 21.
SZEPTEMBER
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
1940. július 15.
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
1941. február 7.
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
1939. január 14.
DECEMBER
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, - mikor jöttek, mást mit is tehettek, költő voltál, - megöltek ők. Harcát a nép most nélküled víjja, hej, Federico García!
Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én! a süppedő avar szagával mindig tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad, míg rá nem hull a hó, földönfutó és tömzsi páros illat, kettős búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat, a földrehulló nyár futó szagát s egy jámbor illatét... lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég tested a hűvös földnek adta át.
*
Az erdő vetkezik és síkos már a rét, körötted hét szép csillag ég, hét csillag ég körötted és tested körül most hirtelen suhogó kört szalad hét bársonyos vakond a föld alatt.
*
Ó, honnan táncoltál a fényre te? falak tövéből, nyirkos, mély sötétből! S miféle szárnyas akarat emelt? mit láthattál, micsoda égi jelt?
S mi lett belőled, mondd? te lélekűzte test, te röppenő és dobbanó! a gyertyák lángja és a friss lehellet táncol most helyetted s - érted is.
Mi lett belőled lélekűzte test? te dobbanó és röppenő! ki könnyü voltál, mint a szellő, súlyos vagy, mint a kő.
*
Most rejt a föld. S nem úgy, mint mókust rejti odva, vagy magvait a televény csak télen át, - örökre! mint emlékedet e tépett költemény.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.
Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken, hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen, most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények... s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!
Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről. Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty, ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját, hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás, ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj, hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már, karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban, mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is. Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még? Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!
Látjátok, annyi szenvedés után most pihen e hűvös, barna test. Csak csont és bőr és fájdalom. S akár a megtépett, kidőlt fatörzs évgyűrüit mutatja, bevallja ő is gyötrött éveit. Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté is csak csont és bőr és fájdalom. Ime, Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba! O, requiem aeternam dona ei... Domine!
2
Szavak jöjjetek köré, ti fájdalom tajtékai! ti mind, a gyásztól tompa értelem homályán bukdosó szavak, maradjatok velem: gyászold omló göröngy, sírj rá a sírra most! jöjj, könnyü testű fátyol ó, takard be, s akit már régen elhagyott a hang, - gyászold meg őt, te konduló harang, lebegő lélek és gömbölyű gyöngy, s gyászolj megint te csilla szó, te csillag te lassu pillantásu szó, te hold, s ti többiek! ti mind!
3
Tudtuk már rég, minden hiába, rák marcangol és szemedben ott ragyog egy messzi és örök dolgokból font világ, s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly árván maradtunk most a Művel itt. Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szivet dobogtató.
4
Ki nézi most tollat fogó kezünket, ha betegen, fáradtan is, de mégis... ki lesz az élő Mérték most nekünk? Hogy összetörte már a fájdalom, nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá? - lám az eljövő költőnek is, ki félve lép még, most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk, ha bólintunk: halott már... nem ismert téged, ágyadnál nem ült, s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj... s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, - mint egymástól mi, - évek óta már, mint jelszót, hogy: "ki járt kint nála? Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?"
5
Halott keze nem fogja már a tollat, béhunyt szeme nem lát több éjszakát. Örök világosság, kibomló égi láng röppen felé a földi füstön át.
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal, beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül. Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott dobogás is elül. Némán emelődik a test, csak a fal kiabál. S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál.
Mint fegyházban a villany ha kacsint, tudják bent a rabok s tudja az őr odakint, hogy az áram mind egy testbe fut össze, hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át, s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt emberi hús szagát.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Kérdeztél volna csak magzat koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó. Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág nem nyílik még husodban tán a rák.
KÖLTŐ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az uton.
A HANG
Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTŐ
Rabságból ezt se látni már. Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égő szárnyait! És megszü
VARÁZSLÉNY-SULI!!! Nevelj sárkányt, unikornist, főnixet, balrogot vagy trollt!
AJÁNLOM AZ OLDALT
