A sokádi Egyed gazda

(Farmer Giles of Ham)

Aegidii Ahenobarbi Julii Agricole de Hammo

Domini de Domito

Regni Draconarie Comitis

Aule Minimi Regis et Basilei

Mira facinora et mirabilis exortus

azaz a nép nyelvén

a Házisárkány urának,

Rusnyaférged grófjának,

Kiskirályság királyának,

Egyed gazdának

Fölemelkedése és csodálatos kalandjai

Előszó

Kiskirályság történetéből alig néhány töredék maradt fenn; de hála a véletlennek, eredetéről ránk maradt egy beszámoló - vagyis hogy inkább monda, mint beszámoló; csupa csoda; nyilván utólag, különféle forrásokból szerkesztették össze, s nem higgadt krónikákból, hanem népszerű históriás énekekből merít, amelyekre szerzője nemegyszer hivatkozik is. Számára a történtek, amelyeket megörökít, már a régmúlt eseményei, és úgy tetszik, ő maga az egykori Kiskirályság földjének lakója volt. Földrajzi ismeretei (a földrajz egyébként nem erős oldala) a nevezett országra szorítkoznak, ami annak területén kívül esik, akár északra, akár nyugatra, arról mit sem tud.

E nagyon is szigetországbéli latinsággal írott monda mai angolra fordításának egyetlen indoka, hogy tán némi bepillantást enged Britannia történetének egy alig ismert időszakába, arról nem is szólva, hogy fényt vet néhány érthetetlen helynév eredetére. S talán akad, aki vonzónak találja hőse jellemét és kalandjait is.

Kiskirályság határait a meglévő gyér bizonyítékok alapján sem térben, sem időben nem könnyű megvonni. Azóta, hogy Brutus partra szállt Britanniában, sok király jöttment, sok királyság keletkezett és szűnt meg a szigeten. Felosztása Locrin, Camber és Albanac idején csak az első a sok-sok változás közül. A kisszerű függetlenség szeretete egyfelől, a királyok földéhsége másfelől szaporán váltakozó háborúkkal és békével, bőséggel és bánattal töltötte el az éveket, amint azt Arthur idején élt krónikásoktól tudjuk; ez a tünékeny határok ideje volt, amikor királyok bukkantak fel a semmiből s merültek feledésbe hirtelen az énekmondóknak bőven volt anyaguk és lelkes hallgatójuk. Az itt előadott történetet erre az időre tehetjük, azaz a Coel király idejét követő, de az Arthur, vagyis az angol Hét Királyság idejét megelőző hosszú esztendőkre; színtere a Temze völgye, és kiterjed Wales északnyugati hegyfaláig.

Kiskirályság székhelye nyilván ennek a területnek a délkeleti csücskében lehetett, akár a mienk ma, de határai elmosódnak. Területe, úgy tetszik, nem terjedt messze túl a Temzén nyugat felé, s északra is legfeljebb Otmoorig nyúlt; keleti határvonala teljesen bizonytalan. Egyedfia Georgius és apródja, Suovetaurilius (a Faggyú) töredékesen ránk maradt legendája arra utal, hogy Garasdnál határőrség védte a Középső Királyság ellen. De ennek helye nem érinti történetünket, amelyet alább változatlan formában és minden további megjegyzés nélkül közlünk, bár az eredeti mű pompázatos címét a könnyebbség kedvéért A sonkádi Egyed gazdára kurtítottuk.

Volt egyszer egy ember, ott lakott Britannia szigetének kellős közepén, és úgy hívták, hogy Aegidius de Hammo. A teljes nevén Aegidius Ahenobarbus Julius Agricola de Hammónak; akkoriban ugyanis, azokban a régmúlt időkben, mikor a sziget még vidáman sok-sok kis királyságra oszlott, mindenkinek bőven jutott név. Idő több volt, ember kevesebb, így hát majd mindenki híres-neves volt. Ezek az idők azonban rég elmúltak, a továbbiakban hát csak röviden, a nép nyelvén fogom őt emlegetni: veres szakállú Egyed gazdának, Sonkádról. Sonkád csak falu volt, de a falvak abban az időben még rátartiak és függetlenek.

Egyed gazdának volt egy kutyája. A kutyát úgy hívták, hogy Kormi. A kutyák kénytelenek voltak kurta népnyelvi nevekkel megelégedni: a könyvlatin a náluk különbeknek dukált. Kormi nem értett még kutyalatinul sem; a nép nyelvén viszont (mint akkoriban majd minden kutya) hepciáskodni, hetvenkedni és hízelegni egyaránt kitűnően tudott. Hepciáskodni a koldusokkal és hívatlan vendégekkel szokott, hetvenkedni a többi kutyának, hízelegni meg a gazdájának. Kormi büszke is volt Egyed gazdára, meg félt is tőle, mert az jobban értett a hepciáskodáshoz is, a hetvenkedéshez is, mint ő.

Akkoriban senki se sietett és senki se törte magát. Ez utóbbinak a dologhoz édeskevés köze van. Az emberek végezték a dolgukat, de nem törték magukat; munkára is, szóra is telt az idejükből. Pedig tennivaló is, szóra érdemes emlékezetes esemény is bőven akadt. Bár, ami azt illeti, épp e történet kezdete táján, Sonkádon már jó ideje nem történt semmi emlékezetre méltó. Amit Egyed gazda csöppet se bánt: amolyan lassan mozduló ember volt, önfejű is, akit a más dolga nem érdekel. Elég az neki (mondogatta), hogy a farkast a kertjétől távol tartsa: azazhogy bőségben és kényelemben éljen, akár az apja őelőtte. A kutya ebben buzgó segítőtársa volt. A Nagyvilággal a mezőn, falun, szomszéd piacon túl egyikük se gondolt.

Pedig a Nagyvilág akkor is ott volt. Nem messze a vadon, távolabb, nyugat és észak felé a Vad Hegyek s a felföld alattomos ingoványai. S egyebek közt a még mindig szabadon kószáló óriások: faragatlan, oktondi népség, néha még garázdák is. Az egyik különösen; ez a cimboráinál is nagyobb volt és ostobább. Név szerint nem említik a krónikák, de ez nem sokat számít. Nagyon nagy volt, vándorbotja akár egy fatörzs, s a lépte tonnasúlyú. A szilfákat úgy hajlította félre, mint a hosszúra nőtt fűszálakat; tönkretett utak, puszta kertek jelezték az útját, kútmély nyomokat taposott a lába; ha házba botlott, annak vége volt. Akárhova ment, mindenütt kárt okozott, mert a feje magasan fölötte volt a háztetőknek, s hagyta, hogy a lába oda vigye, ahova neki tetszik. Vaksi volt és majdhogynem töksüket. Szerencsére messzire lakott, a Vad Hegyek közt, s ritkán látogatott emberlakta tájra, legalábbis szándékosan. Fönn, a hegyekben volt egy nagy, düledező háza, de barátja alig, merthogy süket volt és ostoba, s mert óriás sincs sok. Általában a Vad Hegyek közt kószált, meg a hegyek lábánál, a lakatlan földön, de mindig egymagában.

Egy szép nyári napon elindult sétálni, csak úgy céltalanul, s pusztította az erdőt a lépteivel. Egyszer csak észrevette, hogy esteledik, s hogy közel a vacsoraidő; azt is fölfedezte ám, hogy eltévedt, s fogalma sincs, merre járhat. De rossz irányba indult el, s csak ment, ment, míg rá nem sötétedett. Akkor leült, s megvárta, amíg a hold fölkél. Akkor nekiindult, s megint csak ment, ment a holdvilágnál, nagyokat lépve, mert szeretett volna mielőbb hazaérni. Rajtahagyta a tűzön a legjobb rézbográcsát, s félt, hogy majd kiég a feneke. De egyre inkább maga mögött hagyta a hegyeket, s már emberlakta vidéken járt. Ami azt illeti, egyre közelebb Aegidius Ahenobarbus Julius Agricola földjéhez és a faluhoz, amit (a nép nyelvén) úgy hívtak, hogy Sonkád.

Szép este volt. A tehenek kint éjszakáztak a réten, s Egyed gazda kutyája is kiment, csak úgy sétálni egyet. Kedvelte a holdvilágot meg a mezei nyulakat. Arról persze fogalma sem volt, hogy az óriás is sétálni indult. Ami persze jó okot adott volna rá, hogy se szó, se beszéd elkóboroljon, de még jobb okot, hogy a konyhában némán meghúzza magát. Hajnali két óra tájt az óriás megérkezett Egyed gazda mezőire, kitördelte a sövényt, legázolta a termést, letaposta a kaszálót. Öt perc alatt több kárt okozott, mint egy királyi rókavadászat öt nap alatt.

Kormi meghallotta a folyóparton közeledő léptek dobbanását, s átszaladt a dombocska nyugati oldalára, ahol a tanyaház állt, hogy lássa, mi történik. Egyszer csak megpillantotta az óriást, amint átlép a folyón, rá Galatheára, a gazda kedvenc tehenére, s úgy tapossa szét szegényt, mint a gazda a csótányt.

Korminak ennyi bőven elég volt. Rémülten csaholva iszkolt hazafelé. El is felejtette, hogy engedély nélkül kószált el hazulról, csak jött és csaholt, nyüszített a gazdája ablaka alatt. Jó ideig nem kapott választ. Egyed gazdát nem volt könnyű fölébreszteni.

- Baj! Baj! Baj! - jajongott Kormi.

Egyszer csak kinyílt az ablak, s egy jól célzott flaska röpült ki rajta.

- Au! - mondta a kutya, s gyakorlat szülte hozzáértéssel szökkent félre.

- Baj! Baj! Baj!

A gazda kidugta a fejét.

- A kutyafádat! Hát téged mi lelt? - kérdezte.

- Semmi - mondta a kutya.

- Majd adok én neked semmit! Várj csak, a bőröd lenyúzom reggel - mondta a gazda, és becsapta az ablakot.

- Baj! Baj! Baj! - rítt a kutya.

Egyed megint kidugta a fejét.

- Ha még egy hangot hallok, agyonverlek - mondta. Mi jött rád?

- Énrám semmi - mondta a kutya -, de terád fog.

- Ezt hogy érted? - kérdezte a gazda, mérgében is meglepődve. Kormi még soha nem szájalt vele.

- Óriás van a mezőn, egy óriási óriás; és errefelé tart mondta a kutya. - Baj! Baj! Széttapossa a juhaidat. Rálépett szegény Galatheára, s most lapos, mint a gyékény. Baj! Baj! Kitördelte valamennyi sövényedet, legázolt minden termést. Most légy, gazdám, merész és határozott, különben semmid se marad. Baj! Baj! - vonyította Kormi.

- Kuss te! - mordult rá a gazda, és bevágta az ablakot. Uramisten! - mondta magában, s bár meleg volt az éjszaka, megborzongott.

- Ne légy bolond, feküdj már vissza - mondta a felesége. - És reggel fojtsd vízbe azt a dögöt. Amit egy kutya mond, nem szabad elhinni; ha elcsavarog, vagy lopáson kapják, hetet-havat összehord.

- Lehet, Ágota - mondta a gazda -, de az is lehet, hogy nem. De olyan igaz, hogy baj van odakint, mint ahogy ez a kutya nem mezei nyúl. Mert holtra van rémülve. És miért jött volna haza vonyítva éjnek idején, mikor beosonhatott volna a hátsó ajtón is reggel, fejéskor?

- Akkor meg ne állj ott és vitatkozz! - mondta az asszony. - Ha a kutyának hiszel, fogadd meg, amit tanácsolt: légy merész és határozott.

- Könnyű azt mondani - felelt rá Egyed gazda. Ami azt illeti, hitte is, nem is, amit a kutya mondott. Így kora hajnalban az óriások is hihetőbbek.

Akkor is: ami az övé, az az övé; és Egyed gazda tudta a módját, hogyan kell elriasztani a hívatlan látogatókat. Fölhúzta hát a nadrágját, kiment a konyhába, s leakasztotta a vén mordályt a falról. Lehet, hogy most azt kérdi valaki, mi az a mordály? Jó kérdés, mint mondják, pontosan ezt kérdezték Ökörgázló Négy Bölcsétől is, s ők némi fontolgatás után ezt a választ adták: "A mordály nagyöbű, rövid puska, aminek a szájába sok kis golyót és fémdarabkát lehet beletömni, s nem túl messziről pontos célzás nélkül is alkalmas rá, hogy öljön. (Civilizált országokban már más lőfegyverek szorították ki.)"

Egyed gazda mordályának akkora szája volt, mint egy trombita, s így nemcsak sok kis golyót és fémdarabkát lehetett beletömni, hanem bármit, ami éppen akadt a háznál. Ölni ugyan nem ölt, mert Egyed gazda ritkán töltötte meg, elsütni meg éppen sose sütötte el. Általában elég volt megmutatnia, hogy a célját elérje. S minthogy az ország még nem volt civilizált, a mordályt más lőfegyverek még nem szorították ki: sőt, itt ez volt az egyetlen puskaféle, s mint ilyen, ugyancsak ritka. Az emberek jobban kedvelték az íjat és nyilat, s a puskaport javarészt tűzijáték céljára alkalmazták.

Nos hát, Egyed gazda leakasztotta a mordályt, beletöltött egy jókora töltet puskaport, mert biztos, ami biztos, hátha mégis szükség lesz rá; a mordály tölcséres száját meg jól megtömte rozsdás szögekkel, drótdarabkákkal, törött cseréppel, kaviccsal, csonttal s más hulladékkal. Majd csizmát húzott, belebújt a kabátjába, s kiment a konyhakertbe.

A hold már mélyen járt a háta megett, s ő nem látott semmi vészesebbet, mint a fák és bokrok hosszúra nyúlt, fekete árnyát, de hallotta ám a domboldalon közeledő félelmes lábdobogást. Nem érezte magát se merésznek, se határozottnak, akármit mondjon is Ágota. Csakhogy jobban féltette azt, ami az övé, mint a bőrét. Így hát húzott egyet a nadrágszíján, s elindult a domb teteje felé.

Egyszer csak fölbukkant a domb mögül az óriás arca, sápadtan a hold fényében, ami meg-megcsillant nagy, kerek szemében. Lába még alant járt, nagy gödröket taposva a szántóföldön. A holdvilág elkápráztatta az óriást, így nem vette észre a gazdát; Egyed gazda viszont igencsak észrevette őt, s majdhogy eszét nem vesztette ijedtében. Önkéntelenül meghúzta a ravaszt, s a mordály éktelen nagyot durranva elsült. Szerencsére a szája többé-kevésbé épp az óriás csúf, lapos képe felé irányult. S kiröpült belőle minden hulladék, a cserép, a drót, a fél tucat rozsdás szög. S minthogy a cél igazán nem volt messze, merő véletlenségből s nem a gazda szándékából, ezek nagy része el is találta: egy cserépdarab a szemébe ment, s egy jókora szög az orrába állt bele.

- A rosseb! - mondta az óriás a nép nyelvén. - Ez megcsípett. - A durranás nem tett rá semmi hatást (ugyanis siket volt), de a szöget nem szívelte. Jó ideje nem találkozott már olyan rovarral, ami elég ádáz lett volna, hogy átdöfje vastag bőrét; de hallott róla, hogy messze keleten, a síkföldi mocsarakban élnek olyan bögölyök, amelyek csípése akár a tüzes vas. Gondolta, most valami effélére akadt.

- Rohadt, egészségtelen vidék, az biztos - mondta. Erre az éjjel egy lépést se megyek tovább.

Fölkapott hát a domboldalról két juhot, hogy legyen mit ennie, amikor hazaér, azzal sarkon fordult, s elindult nagy léptekkel a folyón át visszafelé, észak-északnyugatnak. Végül haza is talált, mert most jó irányba indult; de a rézbográcsa feneke így is kiégett már.

Ami Egyed gazdát illeti, őt hanyatt vágta az elsült mordály; csak feküdt, föl-fölsandított az égre, s szurkolt, hogy az óriás jöttében rá ne taposson. De nem történt semmi, s a lábdobogás a távolban elhalt. Fölkelt hát, megdörgölte a vállát, s fölvette a földről a mordályt. Majd egyszerre éljenzést hallott.

Sonkád majd minden lakója ott állt az ablakában; néhányan fel is öltöztek, és ki is jöttek, amikor az óriás már eltakarodott. Sőt, olyan is akadt, aki kurjongatva szaladt fel a dombra.

A falusiak hallották az óriás félelmetes lábdobogását, legtöbben be is bújtak a dunna alá; sőt néhányan az ágy alá is. De Kormi büszke volt, meg félt is a gazdájától. Félelmetesnek és csodálatosnak látta, amikor haragszik; s természetes, hogy azt hitte, ilyennek látja az óriás is. Így hát, mikor észrevette, hogy Egyed gazda kezében a mordállyal kilép az ajtón (ami általában a nagy harag jele volt), csaholva és vonyítva rohant le a faluba.

- Kifelé! Kifelé! Kifelé! Föl! Föl! Föl! Gyertek, és lássátok az én nagy gazdámat! Merész ő és határozott! Lelövi a hívatlan óriást! Kifelé!

A domb tetejét szinte valamennyi házból látni lehetett. Mikor az emberek és a kutya megpillantották a domb fölött az óriás arcát, megremegtek, és visszafojtották a lélegzetüket, s a kutya kivételével mind azt hitték, hogy ezzel aztán Egyed meg nem birkózik. Majd eldördült a mordály, az óriás sarkon fordult és elment, ők meg, bámulatukban és örömükben, összeverték a tenyerüket és éljeneztek, Kormi pedig még a lelkét is kiugatta.

- Hurrá! - üvöltötték. - Ez megkapta! Aegidius uram megtanította kesztyűbe dudálni! Most hazamegy és fölfordul. Úgy kell neki, megérdemelte. - És megint éljeneztek, valamennyien. De már miközben éljeneztek, a maguk hasznára jól megjegyezték, hogy a mordályt mégiscsak el lehet sütni. Erről ugyanis gyakran folyt vita a falusi fogadókban; a kérdés most eldőlt. Egyed gazdának a jövőben nemigen volt gondja hívatlan látogatókkal.

Mikor már minden teljesen biztonságosnak látszott, a nép bátrabbja fölment a dombra, hogy Egyed gazdával kezet szorítson. Néhányan - a lelkész, a kovács, a molnár s még egy-két tekintélyes személy - vállon is veregették. Ez nagy örömöt épp nem okozott neki (igencsak fájt a válla), de úgy érezte, meg kell invitálnia őket. Körbeülték hát a konyhaasztalt, ittak az egészségére, s fennhangon dicsőítették. Ő nem is próbálta rejtegetni az ásításait, de amíg volt mit inniuk, ügyet se vetettek rá. Mire mindannyian megittak egy-két pohárral (ő maga kettővel-hárommal), már-már merésznek érezte magát; mire mindannyian megittak kettővel-hárommal (ő maga öttel-hattal), már olyan merésznek, amilyennek a kutyája hitte. Nagy barátságban váltak el mind; most ő csapkodta a hátukat szívélyesen. Vastag, veres lapátkeze volt; nincs édesebb a bosszúnál.

Másnap megtapasztalta, hogy a hírek egyre terebélyesednek, s ő fontos személyiséggé vált a faluban. A rákövetkező hét derekára a hír húsz mérföldnyire, minden faluba eljutott. Már ő volt a Vidék Hőse. Ezt kellemesnek találta. A következő vásár napján annyi italra invitálták, hogy az egy hajót megbírt volna; miért is majdnemhogy leitta magát, s hazafelé mentében régi hősénekeket harsogott.

A hír végül a király fülébe is eljutott. A Birodalomnak, vagyis azokban a boldog időkben a Sziget Középső Királyságának székvárosa mintegy húsz mérföldnyire esett Sonkádtól, s az udvart általában édeskevéssé érdekelte, hogy a parasztok ott vidéken mit művelnek. De egy ilyen ártalmas óriás ily erélyes kiűzetése úgy látszott, megérdemel némi figyelmet és egy kis udvariasságot. Így hát a király annak a rendje és módja szerint - azaz mintegy három hónap múltán, Szent Mihály napján - pompázatos levelet küldött. Vörössel volt írva hófehér pergamenre, s a király "a mi hűséges és szeretett alattvalónknak, Aegidius Ahenobarbus Julius Agricola de Hammo"-nak legfelsőbb elismerését fejezte ki benne.

Az aláírás egy vörös paca volt: de az udvari íródeák hozzáírta:

Ego Augustus Bonifacius Ambrosius Aurelianus

Antonius Dius et Magnifictus, dux rex,

Tyrannus, et Basileus

Mediterranearum Partium, subscribo;

A levélen még egy nagy vörös pecsét is csüngött. Az irat hát nyilván hiteles volt. Egyednek nagy örömöt okozott, s csodájára is jártak, kivált amikor kiderült, hogy aki beállít és megcsodálja, azt hellyel kínálják s itallal a gazda tűzhelyénél.

De még a levélnél is többet ért az ajándék, ami vele járt. A király egy övet és egy hosszú kardot küldött. Hogy őszinték legyünk, a király maga sose használta a kardot. A Ház tulajdona volt, s ki tudja, mióta csüngött már a fegyverteremben. A főfegyvernök se tudta, hogyan került oda, s mire használhatták. Az ilyen közönséges nehéz kard akkortájt épp nem volt az udvarnál divatban, a király hát úgy vélte, hogy pontosan ez az, ami egy parasztnak ajándékul megfelel. De Egyed gazdát boldoggá tette, s a környéken hihetetlenül megnőtt tőle a tekintélye.

Egyed nagyon élvezte a történtek ilyetén fordulatát. A kutyája is. Az ígért verést sem kapta meg. Egyed igazságos embernek tartotta magát; a szíve mélyén tisztességesen megosztotta az érdemét Kormival, bár odáig sosem ment el, hogy ennek hangot is adjon. Továbbra is kemény szavakat és kemény tárgyakat vágott kutyája fejéhez, ha kedve tartotta, de szemet hunyt fölötte, ha el-elcsavargott. Mert Kormi rákapott a kódorgásra. A gazdának Isten fölvitte a dolgát, a szerencse rámosolygott. Az őszi és kora téli munkák jól haladtak. Minden jónak ígérkezett - amíg föl nem bukkant a sárkány

Akkoriban a Szigeten már meggyérült a sárkányok száma. Augustus Bonifacius Középső Királyságában hosszú évek óta egyet se láttak. Persze akadtak még alattomos ingoványok és lakatlan hegyvidékek északon és nyugaton; de valamennyi messze távol. Valamikor régen sokféle sárkány tanyázott arra, s onnét kalandoztak el messze földre. De a Középső Királyság akkoriban épp a király lovagjainak vitézségéről volt nevezetes, s a kezüktől annyi kósza sárkány lelte halálát vagy takarodott haza sebesülten, hogy a többinek már nem akaródzott odalátogatnia.

De még élt a szokás, hogy Sárkányfarkat szolgáljanak fel a király karácsonyi lakomáján; évről évre kiválasztották hát a lovagot, aki köteles a sárkányt elejteni. Ennek Szent Miklós napján kellett útra kelnie, és a sárkány farkával legkésőbb a lakoma előestéjén visszaérkeznie. Ám a Királyi Főszakács már hosszú évekkel azelőtt kitalált egy csudálatos süteményt, a piskótából és marcipánból készült cukormázpikkelyes Álsárkányfarkat. Most ezt vitte be karácsonyeste a kijelölt lovag a trónterembe, hegedűszó és nagy harsonazengés közepette. Az Ál-sárkányfarkat nagykarácsony napján, vacsora után fogyasztották el, s hogy a szakácsnak kedvébe járjon, mindenki azt hajtogatta, hogy ez sokkal ízletesebb, mint a Valódi Farok.

Ez volt a helyzet, mikor újból felbukkant egy igazi sárkány. Ez leginkább az óriás rovására írható. Kalandos útját követően bekóborolta az egész hegyvidéket, sorra látogatta szanaszét lakó rokonait, gyakrabban, mint korábban szokta, és sokkal gyakrabban, mint ahogy ez a kedvükre volt. Mert mindenütt egy nagy rézbográcsot szeretett volna kölcsönkérni. De akár kapott, akár nem, leült, s a maga nehézkes módján, hosszú lére eresztve mesélt arról a pompás vidékről odalent keleten, meg a Nagyvilág csuda dolgairól. Fejébe vette, hogy ő nagy és rettenthetetlen utazó.

- Takaros vidék - mondogatta -, szép lapos, és puha járás esik rajta. Enni is bőven van mit: tudjátok, ott az a sok tehén meg juh, mindenféle, ha az ember jól körülnéz, könnyű rájuk akadni.

- És mi van az emberekkel? - kérdezték tőle.

- Én egyet se láttam - mondta az óriás. - Színét se láttam, hangját se hallottam egyetlen lovagnak, drága cimboráim. A legkomiszabb, amivel találkoztam, néhány csípős bögöly volt a folyóparton.

- Akkor miért nem mégy vissza és maradsz ott? - kérdezték. - Hát, mindenütt jó, de a legjobb otthon - mondta. - De lehet, hogy egy szép nap, ha rászánom magam, visszamegyek. Végül is egyszer már jártam ott, s az több, mint amit a legtöbben elmondhatnak. Szóval mi van azzal a rézbográccsal?

- És az a gazdag föld - kérdezték ilyenkor sietve -, az a védtelen jószággal teli, gyönyörűséges tájék merre fekszik? És milyen távol?

- Ó! - mondta az óriás. - Keletnek vagy délkeletnek. De nagyon messze. - És jócskán eltúlozva elmondta, hogy mekkora utat tett meg, hány erdőn, hegyen és síkságon kelt át. Így aztán az ő nyomán egyetlen kevésbé hosszú lábú óriás se vágott neki az útnak. De a szóbeszéd megindult.

Aztán a meleg nyarat kemény tél követte. A hegyekben keserves hideg volt, élelem meg alig. A szóbeszéd megsűrűsödött. Mind többet emlegették azokat a síkföldi juhokat és teheneket. A sárkányok fülüket hegyezték. Éheztek, s a szóbeszéd jól hangzott.

- Tehát lovagok csak a mesében léteznek! - mondták az ifjabbak és tapasztalatlanabbak.

- Gondoltuk.

- Legalábbis kevesebben vannak - vélték a bölcsebbek és idősebbek -, messze és kevesen, és nem kell már félni tőlük. De az egyik sárkány nagyon fölbuzdult. Fenevérnek hívták, ősi királyi vérből származott, és dúsgazdag volt. Agyafúrt, kíváncsi, kapzsi és jól felfegyverzett sárkány, ha bátornak éppenséggel nem is bátor. De a bögölyöktől, rovaroktól, lettenek légyen akármifélék és akármekkorák, egy csöppet se félt; és éhes volt, halálosan.

Így aztán egy téli napon, talán egy héttel karácsony előtt, Fenevér kitárta a szárnyát, és elröppent. Éjféltájt egyenest Augustus Bonifacius rex et basileus középföldi birodalmának szívében ereszkedett alá. Rövid idő alatt sok-sok kárt tett, tört-zúzott, gyújtogatott, s fölfalt juhot, tehenet, lovat.

Ez az országnak Sonkádtól távol eső részén történt, de Kormi életében így még meg nem rémült. Hosszú felderítőúton járt, gazdája jóindulatát kihasználva egy-két éjszakát hazulról távol töltött el. Sokat ígérő szimatot fogott, s épp azt követte egy erdő szélén, mikor egy sarkon befordulva új és riasztó szagra lelt; egyenest az imént földet ért Fenevér farkának szaladt neki. Kutya még nem kapta négy lába közé a farkát, és iszkolt haza ijedtebben, mint Kormi. A sárkány meghallotta a vonyítását, megfordult és felhorkant; de Kormi már elérhetetlenül messze járt. Loholt egész éjjel, s a reggeli táján ért haza.

- Baj! Baj! Baj! - csaholt a hátsó ajtó előtt.

Egyed meghallotta, s nem tetszett neki a hangja. Az jutott eszébe róla, hogy ne adj' isten még történik valami, épp mikor láthatólag minden olyan jól megy.

- Asszony, engedd be azt a rohadt kutyát - mondta -, és csapj oda a bottal!

Kormi riadtan, lógó nyelvvel ódalgott be a szobába.

- Baj! Baj! - csaholta.

- Mit műveltél már megint? - kérdezte a gazda, és odavetett neki egy darab kolbászt.

- Semmit - lihegte Kormi olyan zavartan, hogy még a kolbászt se vette észre.

- Te, ezt hagyd abba, mert megnyúzlak - mondta a gazda. - Semmi rosszat. Nem akartam semmi rosszat - mondta a kutya. - De véletlenül egy sárkánnyal futottam össze, és megijedtem.

A gazdának torkán akadt a sör.

- Sárkánnyal? - mondta. - A keservit az ilyen mihaszna, kíváncsi dögnek! Mi a fenének lófrálsz te sárkányok után, épp ilyentájt, mikor a munkából ki se látszom? Hol volt?

- Hogy hol? A hegyektől északra, messzire innét, az Álló Köveken meg mindenen túl - mondta a kutya.

- Ott? - mondta a gazda, mérhetetlenül megkönnyebbülve. - Azt mondják, fura népek laknak arrafelé, ott bármi megeshet. Fájjon az ő fejük. De engem ne bosszants ilyen mesékkel. Takarodj innét!

Kormi kitakarodott, s elújságolta a hírt faluszerte. Nem felejtette el megemlíteni, hogy a gazdája csöppet sem volt megijedve.

- Meg se rezzent, csak ette tovább a reggelijét.

Az emberek a hírről jóízűen elcsevegtek a kiskapuk előtt. - Mint a régi szép időkben! - mondták. - Épp karácsony táján. A legjobbkor. Hogy mennyire fog örülni a király! Végre valódi sárkányfarkat ehet.

De másnap újabb hírek érkeztek. A sárkány, úgy látszik, különlegesen nagy és ádáz. Szörnyű károkat tett.

- És a király lovagjai? - kérdezgették az emberek.

Mások már korábban föltették ugyanezt a kérdést. A falvakból, ahol Fenevér a legtöbb kárt tette, egyre-másra érkeztek a királyhoz a küldöttek, s amilyen harsányan s amilyen gyakran csak merték, újra meg újra megkérdezték:

- Uram, mi van a lovagjaiddal?

De a lovagok a fülük botját se mozgatták; a sárkány létéről hivatalosan még nem szereztek tudomást. Így hát a király adta tudtukra a dolgot, nyomatékosan és ünnepélyesen, arra kérvén őket, hogy az első adandó alkalommal tegyék meg a szükséges lépéseket. S módfelett neheztelt, mikor megtudta, hogy az a bizonyos első alkalom nem adódik egyhamar, sőt, napról napra halasztódik.

Pedig a lovagok érvei kétségtelenül helytállók voltak. Először is, a Királyi Szakács már elkészítette karácsonyra az Ál-sárkányfarkat, lévén olyan ember, aki szereti a dolgát idejekorán elvégezni. Nem volna hát illendő megbántani, s az utolsó pillanatban előállni egy Valódi Farokkal. Még megsértődik és felmond.

- Kit érdekel a sárkány farka! A fejét vágjátok le, és végezzetek vele! - kiabálták a legszorongatottabb falvak küldöttei. De eljött a karácsony, és Szent János napjára sajnos már korábban lovagi tornát hirdettek; erre számos ország lovagjai voltak hivatalosak, hogy megküzdjenek az értékes díjért. Nyilvánvalóan értelmetlenség lett volna épp a Középső Királyság lovagjait megfosztani az esélyeiktől azzal, hogy legjobbjaikat elküldik sárkányvadászatra, mielőtt a torna véget érne.

Ezután az újévi munkaszünet következett.

De a sárkány minden éjjel odébbköltözött, s minden alkalommal közelebb Sonkádhoz. Újév éjszakáján a falu lakói már látták is távolban a tüzet. A sárkány vagy tíz mérföldnyire bevette magát egy erdőbe, s az most vidáman égett. Tüzes sárkány volt, ha épp rájött a bolondóra.

Ezután az emberek sokatmondó pillantásokat vetettek Egyed gazdára, és össze-összesúgtak a háta megett. Ez módfelett zavarta; de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Másnap a sárkány mérföldekkel közelebb költözött. Ekkor már Egyed is fennhangon taglalta a király lovagjainak botrányos viselkedését.

- Csak azt szeretném tudni, miért kapják a kenyerüket? - tette föl a kérdést.

- Mink is! - mondta Sonkádon mindenki.

De a molnár hozzátette:

- Azt mondják, ma is akad, aki az érdemeiért kap lovagságot. Ez a mi jó Aegidiusunk, hogy úgy mondjam, máris lovag. Tán nem küldött neki a király vörös betűs levelet meg egy kardot?

- A lovagsághoz több is kell, mint kard - mondta Egyed. - Ahhoz, ha jól tudom, lovaggá is kell ütni valakit, meg minden. Különben is, nekem itt a magam dolga.

- Ej, hisz a király lovaggá ütne, ha megkérnénk rá, semmi kétség - mondta a molnár. - Addig kérjük meg, amíg nem késő!

- Ugyan már - mondta Egyed. - A magamfajtát nem ütik lovaggá. Én földmíves vagyok, s ezt nem szégyellem; egyszerű ember, tisztességes ember, s az ilyenek, mint mondják, a király udvarában nem lelik helyüket. Ez inkább hozzád illenék, molnár uram.

A pap elmosolyodott, nem is a gazda válaszán, hisz a faluban az a mondás járta, hogy Egyed és a molnár meghitt ellenségek, s ha csak tehetik, odamondogatnak egymásnak nagykeményen. Hanem mert váratlanul eszébe jutott valami örvendetes dolog, de nem mondta meg, micsoda.

A molnár bezzeg nem örült, s mogorva képet vágott.

- Hát egyszerűnek egyszerű vagy, s talán tisztességes is - jelentette ki. - De ahhoz, hogy az ember egy sárkányt megöljön, miért kéne elmenni a király udvarába, hogy az lovaggá üsse? Ha jól hallottam, tegnap épp Aegidius uram nyilatkoztatta ki, hogy mindössze bátorság kell hozzá. Hát nincs ő olyan bátor, mint akárki lovag?

Akik körülállták őket, kiáltozni kezdtek:

- Persze hogy nem kell más! - És: - Már hogyne volna! Sonkád hősére háromszoros éljent!

Egyed gazda igencsak kényelmetlenül érezte magát, mikor hazament. Most döbbent rá, hogy a helyi hírnevet is fenn kell tartani, s hogy az esetleg kínosnak bizonyulhat. Belerúgott hát a kutyába, és berakta a kardot a konyhai pohárszékbe. Idáig ott lógott a tűzhely fölött.

Másnap a sárkány átköltözött a szomszéd faluba, Quercetumba (a nép nyelvén Tölgyesbe). Itt nemcsak juhokat és teheneket evett és egy-két zsengekorú gyermeket, hanem megette a papot is. A pap ugyanis eléggé meggondolatlanul jó útra akarta téríteni. Az ügy nagy felzúdulást keltett. Sonkád valamennyi lakója fölment a dombra a falu papjának vezetésével; ott járultak Egyed gazda elé.

- Mindenki terád tekint! - mondták, és ott maradtak körülötte, és csak álltak és nézték, míg a gazda képe már vörösebb nem volt, mint a szakálla.

- Mikor szándékozol elindulni? - kérdezték.

- Hát ma nem, az biztos - mondta ő. - Rengeteg a dolgom, mert a csordásom megbetegedett. De majd csinálok valamit. Elmentek; ám este hírét vették, hogy a sárkány még közelebb költözött, így hát mind visszajöttek.

- Minden szem terád tekint, Aegidius uram - mondták. - Nohát - mondta ő -, ez épp most nagyon rosszkor jön. A kancám lesántult, s megkezdődött a juhok elletése. De amint lehet, csinálok valamit.

Így hát megint elmentek, de nem minden morgolódás és sugdosódás nélkül. A molnár kuncogott.

A pap azonban ott maradt, Egyed nem tudta lerázni. Meghívatta magát vacsorára, s elejtett néhány csípős megjegyzést. Még azt sem átallotta megkérdezni, hogy a kard hova lett, s hogy láthatná-e?

Ott hevert a pohárszék egyik polcán, ahol hosszában épp hogy elfért, s mikor Egyed gazda kivette onnét, egy villanással kiszökkent a hüvelyéből, amit a gazda úgy ejtett el, mintha égetné a kezét. A pap fölugrott, a söre kidőlt. Óvatosan megfogta a kardot, és megpróbálta visszadugni a hüvelyébe; de az jó, ha egy arasznyira ment bele, s amint a pap levette a kezét a markolatáról, nyomban újra kiugrott.

- Az áldóját! Ez furcsa! - mondta a pap, s alaposan szemügyre vette a hüvelyt és a pengét is. Írástudó ember volt, míg a gazda csak a nagybetűket ismerte, s jó, ha a tulajdon nevét üggyel-bajjal ki tudta betűzni. Ezért nem figyelt fel azokra a különös betűkre, amelyek a kard hüvelyén és pengéjén épp csak hogy láthatók voltak. Ami a király főfegyvernökét illeti, ő annyira hozzászokott a rúnákhoz, nevekhez s a hatalom meg fontosság egyéb jeleihez a kardokon és kardhüvelyeken, hogy már nem is törte rajtuk a fejét; különben is, szerinte az ilyesmi már divatját múlta.

De a pap elmélyülten vizsgálódott, összevont szemöldökkel. Számított rá, hogy a pengén vagy a hüvelyen talál majd valami föliratot, pontosan ez jutott eszébe tegnap; de most meglepte, amit látott, mert voltak ott jelek meg betűk, az biztos, de nem tudott rajtuk eligazodni.

- Van itt valami fölirat a hüvelyen, és, igen, valami jelmondatféle a pengén is látható - szögezte le.

- Igazán? - kérdezte Egyed. - És mi légyen az?

- A betűk régiesek, s valami barbár nyelven íródtak - mondta a pap, hogy időt nyerjen. - Alaposabban meg kéne vizsgálnom. - Kölcsönkérte másnapig a kardot, s Egyed gazda boldogan átengedte neki.

A pap hazament, sorra szedte le a polcról a tudós könyveket, és fenn volt késő éjszakáig. Reggelre kiderült, hogy a sárkány megint közelebb költözött.

Sonkád minden házának eltorlaszolták az ajtaját és bezsaluzták az ablakát; akinek pincéje volt, az oda húzódott be, s ott didergett gyertyafénynél.

De a pap kilopódzott, s ajtóról ajtóra járt; elmondta mindenkinek, aki hajlandó volt egy résen vagy a kulcslukon át meghallgatni, hogy mit fedezett föl.

- Királyunk jóvoltából - mondta - most a mi jó Aegidiusunké a Caudimordax, a híres kard, amit a népballadák közönségesen Faroknyesőként emlegetnek.

Aki e nevet meghallotta, azon nyomban ajtót nyitott. Tisztában voltak mind a Faroknyeső hírnevével, mert a kard egykor Bellomariusé volt, a Birodalom valaha élt legnagyobb sárkányvadászáé. Némely krónikák szerint Bellomarius atyai ágon a király szépapja volt. Se szeri, se száma a tetteit megörökítő mondáknak és énekeknek, s ha az udvarnál már nem is, a falvakban még emlékeztek rájuk.

- Ez a kard - mondta a pap - nem marad meg a hüvelyében, ha öt mérföldes körzeten belül sárkányt érez; semmi kétség, hogy ha bátor ember forgatja, nincs az a sárkány, aki ellent tudna állni neki.

Az emberek kezdtek újra fölbátorodni; néhányan kinyitották a zsalut, s a fejüket is kidugták az ablakon. A papnak végül sikerült rávennie néhányukat, hogy jöjjenek ki, és tartsanak vele; de csak a molnár ment szívesen. Úgy látszik, az, hogy Egyedet kutyaszorítóban lássa, megér