A woottoni kovácsmester

Smith of Wootton Major

Nem is olyan rég, nem is olyan messze, volt egyszer egy falu. Mármint nem olyan rég, ha az embernek jó az emlékezőtehetsége, s nem olyan messze, ha hosszúak a lábai. Nagy-Woottonnak hívták, mert nagyobb volt, mint az erdőben néhány mérföldnyire lévő Kis-Wootton. Persze nem volt azért nagyon nagy, bár akkoriban virágzott, és sokan is lakták - jók is, rosszak is, ahogy az már lenni szokott.

A maga módján figyelemre méltó falu volt, mesteremberei, de különösen a szakácsai miatt jól ismerték országszerte. Nagykonyháját a Falutanács tartotta fönt, s a Mesterszakácsot különös tisztelet övezte. A Szakács Háza és a Konyha a Nagycsarnok, a helység legnagyobb, legöregebb és legszebb épülete mellett állt. Jóféle kőből és tölgyből építették, és gondosan karban tartották, bár egy ideje már nem festették, nem aranyozták olyan gazdagon, mint hajdanán. A falu lakói a Csarnokban tartották gyűléseiket, vitáikat, közös lakomáikat és családi összejöveteleiket. A Szakácsnak így sok dolga akadt, hiszen neki kellett megfelelő fogásokról gondoskodnia ezen alkalmakra. Márpedig az év közben előforduló számos ünnepségen csak bőséges, gazdag lakomák számítottak megfelelőnek.

Egy bizonyos ünnepséget mindenki nagyon várt, mert csak az törte meg a tél egyhangúságát. Egy egész hétig tartott, és utolsó estéjén rendezték a Jó Gyerekek Lakomája nevű vígasságot, amire nem sok mindenkit hívtak meg.

Kétségtelenül előfordult, hogy megfeledkeztek olyanokról, akik megérdemelték volna a meghívást, vagy tévedésből olyanokat hívtak meg, akik nem; mert hát így működnek a dolgok, akármilyen alaposak is próbálnak lenni a szervezők. Akárhogy is, az leginkább a véletlenen, a születés véletlenjén múlott, hogy kit hívtak meg a Huszonnégy Éves Lakomára, hiszen azt csak huszonnégy évente rendezték meg, és csak huszonnégy gyermek vehetett rajta részt. A Mesterszakácstól elvárták, hogy ebből az alkalomból tudása legjavát adja, és a sok egyéb finomság mellett a szokásnak megfelelően ekkor kellett elkészítenie a Nagy Tortát is. Mivel ritkán adatott meg, ha megadatott valaha egyáltalán, hogy ugyanaz a Mesterszakács két Nagy Tortát is süssön életében, nevét főként ennek az egynek a kapcsán őrizte meg az utókor - vagy azért, mert kitűnő lett, vagy azért, mert rettenetes.

Történt egyszer azonban, hogy mindenki legnagyobb meglepetésére - soha azelőtt nem történt még ilyesmi -, az akkori Mesterszakács váratlanul bejelentette, hogy pihenésre van szüksége. Azzal el is ment, senki sem tudta, hová; amikor pedig néhány hónap múlva visszatért, mindenki úgy látta, hogy nagyon megváltozott. Annak előtte kedves ember volt, aki szívesen látta, ha a többiek jól érzik magukat, ő maga azonban komolyan viselkedett, és nagyon keveset beszélt. Most vidámabb lett, gyakran tett és mondott nevetséges dolgokat; a lakomákon pedig a Mesterszakácshoz legkevésbé sem illő módon, pajzán dalokat énekelt. Emellett egy Inast is hozott magával, végképp megdöbbentve ezzel a falu népét.

Nem is az volt a megdöbbentő, hogy a Mesterszakács inast vett maga mellé. Nem, ez teljesen rendjén való volt. A Mesterek mindig idejében kiválasztották utódjaikat, és mindent megtanítottak nekik, amit csak tudtak, hogy aztán az évek múltával egyre több fontos feladatot bízzanak rájuk, és visszavonulásukkor vagy halálukkor az inasok készen álljanak a hivatal és a Mesterszakácsi cím átvételére. Ez a Mester azonban addig nem választott még inast. Mindig azt mondta, hogy "ráérünk arra még", meg "nyitva tartom a szemem, és majd választok, ha megtalálom a megfelelőt". Most viszont egy egyszerű fiút hozott magával, ráadásul még csak nem is falubelit. Véknyabb és fürgébb volt, mint a woottoni legények, lágy szavú és nagyon udvarias, ám nevetségesen fiatal a munkához, hiszen a kinézete alapján alig múlhatott még tíz. Az inas kiválasztása azonban csak a Mesterszakácsra tartozott, senki sem szólhatott bele a döntésébe; így aztán a fiú beköltözött a Mester házába, míg csak el nem érte azt a kort, hogy saját szállást kereshessen magának. Az emberek hamar megszokták a látványát, és még néhány barátja is akadt. Ezek és a Mester Alfnak hívták, a többiek számára azonban csak Inas volt.

A következő meglepetésre mindössze három évet kellett várni. Egy szép, tavaszi délelőttön a Mesterszakács levette magas, fehér sapkáját, összehajtogatta makulátlan kötényét, felakasztotta fehér kabátját, fogott egy erős kőrisbotot és egy kis batyut, és elment. Csak a tanítványától búcsúzott el, senki mástól.

- Isten veled egy időre, Alf - mondta. - Mostantól neked kell intézned a dolgokat, legjobb képességeid szerint. Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Remélem, találkozunk még, és elmeséled, mi történt. A többieknek mondd meg, hogy megint szabadságra mentem, de ez alkalommal nem jövök vissza.

A faluban óriási felzúdulás támadt, amikor az Inas átadta az üzenetet a Konyhába érkezőknek.

- Micsoda dolog ez? - méltatlankodtak. - Így elmenni, minden előzetes bejelentés, vagy búcsú nélkül! Most mihez kezdjünk Mesterszakács nélkül? Senki sincs, aki átvehetné a helyét.

A lázas töprengés közepette senkinek sem jutott eszébe, hogy az ifjú Inas legyen a Szakács. Időközben megnőtt ugyan egy kicsit, de még mindig inkább kisfiúnak látszott, és még csak három éve szolgált a Mester mellett.

Végül jobb híján az egyik helybeli férfit jelölték ki, aki a maga módján elég jól főzött. Fiatalabb korában időnként, mikor megsokasodott a munka, segédkezett a Mesternek, de az soha nem ragaszkodott hozzá, és nem vette maga mellé inasnak. Mostanra családos, megbízható ember lett belőle, aki gondosan beosztotta pénzét.

- Akárhogy is, bejelentés nélkül nem fog eltűnni mondták a falubeliek. - És egy rossz szakács is jobb a semmilyennél. Még hét év van a Nagy Tortáig, addigra biztosan összeszedi magát.

Nokes, mert így hívták az illetőt, nagyon elégedett volt az események ilyetén fordulatával. Mindig is Mesterszakács szeretett volna lenni, és a legkisebb kétely sem merült fel benne, hogy képes ellátni a feladatot. Egy ideig, mikor egyedül maradt a Konyhában, fel-feltette a fejére a magas, fehér sapkát, és belenézett egy fényesre pucolt serpenyőbe.

- Hogy s mint, Mester? Úgy illik rád ez a sapka, mintha rádöntötték volna. Remélem, jól mennek a dolgaid.

A dolgok elég jól mentek; Nokes eleinte nagyon igyekezett, és segítségére volt az Inas is. Mi több, Nokes elég sokat tanult a fiútól, lopva ellesve fogásait, bár ezt persze soha nem ismerte volna be. Közben azonban egyre közeledett a Huszonnégyes Lakoma időpontja, és Nokesnak el kellett gondolkodnia a Nagy Tortán. Titokban szorongott is miatta, mert bár a hét év alatt sikerült elfogadható tortákkal és süteményekkel előállnia a kevésbé jelentős alkalmakra, tudta, hogy a Nagytortát felfokozott érdeklődéssel várja a falu népe, és szigorú bírálókat kell majd kielégítenie. Nem csak a gyerekeket - ugyanabból a tésztából, ugyanolyan módon sütnie kellett egy kisebb tortát is, amit a lakoma előkészítésében segédkezők fogyasztottak el. És hát azt is elvárták minden Mestertől, hogy a Nagy Torta eredeti, újszerű és meglepő legyen, ne csak egy korábbi puszta másolata.

Az alapelképzelése az volt, hogy a tortának édesnek és díszesnek kell lennie, ezért arra jutott, hogy cukormázzal vonja be az egészet (amit az Inas nagyon ügyes kézzel tudott elkészíteni). "Ettől olyan szép, olyan tündéres lesz" gondolta. A gyerekek ízléséről általában ez a két dolog jutott az eszébe: a tündérek és az édességek. Úgy gondolta, a tündérekből kinő az ember; az édességeknek azonban ő maga is lelkes rajongója maradt.

- Ah, tündéres! - kiáltott fel. - Támadt egy ötletem! Így jutott arra az elgondolásra, hogy a Torta tetejére egy fehérbe öltözött, parányi figurát állít, ami egy fényes csillagocskában végződő pálcát tart a kezében, a lába alá pedig rózsaszín cukormázzal odaírja, hogy A tündérkirálynő.

Amikor azonban elkezdte előkészíteni a tortasütéshez szükséges alapanyagokat, rá kellett jönnie, hogy csak homályosan emlékszik arra, hogy mi is kerül a Nagy Torták belsejébe. Megnézett hát néhány receptet a régi szakácsok által hátrahagyott könyvben. A receptek alaposan zavarba hozták, még akkor is, amikor ki tudta betűzni a kézírást, mivel sok olyasmit talált bennük, amiről még soha életében nem hallott, más dolgokról pedig egyszerűen elfeledkezett, és már nem maradt ideje beszerezni őket. Mindazonáltal arra jutott, hogy egy-két fűszert talán kipróbálhatna. Megvakarta a feje búbját, és eszébe jutott az a régi, fekete, sokrekeszes ládika, amiben az előző Mester a különleges tortákhoz való fűszereket és egyebeket tárolta. A kinevezése óta bele sem nézett, de némi kutatás után rábukkant a kamra egyik felső polcán.

Levette, lefújta a tetejéről a port, ám amikor kinyitotta, rá kellett jönnie, hogy csak nagyon kevés féle fűszer maradt benne, és azok is kiszáradtak, vagy megavasodtak. Az egyik rekesz sarkában viszont felfedezett egy parányi csillagot, körülbelül akkorát, mint a mi filléreseink. Fekete volt, mint a fényét vesztett ezüst.

- Ez aztán furcsa! - tartotta a fény felé.

- Nem, nem az! - csattant föl egy hang a háta mögött olyan váratlanul, hogy Nokes felugrott ijedtében. Az Inas hangja volt, de a fiú azelőtt még sohasem beszélt ilyen hangnemben Mesterével. Ami azt illeti, egyébként is csak akkor beszélt vele, ha a férfi megszólította. Amit Nokes nagyon is helyénvalónak tartott - lehet, hogy a fiú ügyesen bánik a cukormázzal, de azért még sokat tanulnia.

- Hogy érted ezt, fiacskám? - kérdezte bosszúsan. Ha nem furcsa, akkor milyen?

- Tündéri… - felelte az Inas. - Tündérországból való. - Persze, persze! - nevetett fel a Szakács. - Mindegy, hidd csak úgy, ha akarod. Egy nap majd csak felnősz. Most viszont eredj, magozd ki a szőlőt! És ne felejts el szólni, ha furcsa, tündéri szemeket találsz köztük!

- Mit akar csinálni a csillaggal, Mester? - kérdezte az Inas.

- Természetesen beleteszem a tortába - válaszolta a Szakács. - Pont belevaló, különösen ha tényleg tündércsillag! - vihorászott. - Gondolom, nem is olyan rég még te is voltál olyan gyereklakomákon, amiken apró csecsebecséket, pénzérméket, miegyebet kevertek a sütemények tésztájába. No, ha nem is láttál még ilyet, a mi falunkban ez a szokás, és a gyerekek nagyon szeretik.

- De ez nem holmi csecsebecse, Mester, hanem egy tündércsillag! - tiltakozott az Inas.

- Ezt már hallottam! - csattant fel a Szakács. - De jól van, majd megmondom a gyerekeknek. Jót fognak nevetni. - Nem hiszem, Mester - motyogta az Inas. - De helyesen cselekszik, nagyon helyesen.

- Mégis, mit képzelsz, kivel beszélsz? - fortyant fel Nokes.

A Tortát időben bekeverték, megsütötték és cukormázzal vonták be - bár a munka nagy része az Inasra hárult. - Ha már úgy odavagy a tündérekért, megcsinálhatod a Tündérkirálynőt - vetette oda Nokes.

- Jól van, Mester - válaszolta a fiú. - Megcsinálom, ha magának túl sok a dolga. De ne feledje, nem az én ötletem volt.

- Persze, persze. Itt az én dolgom ötletekkel előállni, nem a tied - morogta Nokes.

A lakomán a Torta a hosszú asztal közepén állt, huszonnégy piros gyertyával körülvéve. A teteje kis fehér heggyé magasodott, melynek oldalán apró fák csillogtak, minta dér lepte volna be őket, a csúcsán pedig egy parányi fehér alak áll fél lábon, mint egy hóból gyúrt táncos. A kezében piciny, fel-felszikrázó pálcát tartott.

A gyerekek elkerekedett szemmel bámulták, néhányan még a kezüket is összecsapták ámulatukban.

- Jaj de szép! Olyan tündéres! - kiáltották. A Szakács felderült ennek hallatán, az inas azonban bosszúsnak tűnt. Mind a ketten ott voltak ugyanis: a Mester azért, hogy felvágja a tortát, az inas pedig azért, hogy megfenje és a kezébe adja a kést.

A Szakács végül megfogta a kést és odalépett az asztalhoz.

- El kell mondanom, kedveseim - kezdte -, hogy eme gyönyörű cukormáz alatt egy sok-sok finomságból készült torta rejlik, abban pedig jól elkeverve sok csecsebecse, pénzérme és miegyéb. Úgy tudom, nagy szerencse éri azt, aki talál egyet a szeletében. Huszonnégy apróság van a Tortában, úgyhogy ha a Tündérkirálynő igazságos, mindegyikőtöknek jut egy De vigyázzatok: a Királynő szeszélyes kis teremtmény, és nem mindig igazságos. Kérdezzétek csak meg Inas úrfitól. - Az inas elfordult, és a gyerekek arcát kezdte figyelni.

- Nem! Majd' elfelejtettem! - kiáltott fel a Szakács. Ma este huszonöt csecsebecsét kell megtalálnotok! Van egy kis ezüstcsillag is, egy különleges, mágikus darab, legalább is Inas úrfi azt mondja. Úgyhogy vigyázzatok! Ha valakinek beletörik a foga, a varázscsillag nem gyógyítja meg. De szerintem akkor is az lesz a legszerencsésebb, aki megtalálja.

A torta jó volt, senki nem találhatott semmi kifogásolnivalót benne, hacsak azt nem, hogy egy hajszálnyival sem lett nagyobb a kelleténél. Amikor felvágták, minden gyereknek jutott egy nagy szelet, de semmi sem maradt, nem lehetett még egyszer venni. A szeletek hamar eltűntek, és egymás után napvilágra kerültek a csecsebecsék meg a pénzérmék. Volt, aki egyet talált, volt aki kettőt, sokan pedig egyet sem; mert hát ilyen forgandó a szerencse, akár ott áll a varázspálcás figura a torta tetején, akár nem. Ám miután az egész Torta elfogyott, nyoma sem volt a mágikus csillagnak.

- Teringettét! - álmélkodott a Szakács. - Akkor csak nem lehetett ezüstből; biztos elolvadt. Vagy Inas úrfinak van igaza, tényleg mágikus, és egyszerűen eltűnt, visszatért Tündérországba. Hát, ez aztán nem túl szép csíny! Vigyorogva nézett az Inasra, a fiú azonban sötét tekintettel, mosolytalan arccal viszonozta a tekintetét.

Mindenesetre az ezüstcsillag valóban tündércsillag volt: az inas nemigen tévedett ilyen dolgokban. Az történt, hogy az egyik fiú lenyelte, és észre sem vette, pedig még egy ezüstérmét is találta a tortájában, de azt odaadta Nellnek, a mellette ülő kislánynak, aki teljesen elszomorodott, mert nem lelt semmit a saját adagjában. A fiúnak néha eszébe jutott, hogy vajon mi történhetett a csillaggal, és nem tudta, hogy ott van benne, egy olyan helyen, ahol nem érzi - hiszen erre lett kitalálva. Ott várt, hosszúhosszú ideig, míg el nem jött az ő napja.

A Lakomát a tél közepén tartották, aztán a gyorsléptű idő elhozta a júniust, és éjszakánként szinte alig volt sötét. A fiú még napfelkelte előtt kiugrott az ágyából, nem akart ugyanis aludni: aznap ünnepelte tizedik születésnapját. Kinézett az ablakon a néma, várakozással teli világra. Az ébredező fák ágai között hűvös, illatok szellő járt. Aztán eljött a hajnal, és a távolban felcsendült a madarak éneke. Egyre erősödve közeledett felé, míg csak el nem érte, betöltve a ház környéki mezőket, majd tovaröppent nyugatnak, ahogy a nap a világ pereme fölé emelte arcát.

- Olyan, mintha Tündérországban lennék - hallotta a saját hangját a fiú -, de hát Tündérország lakói is szoktak énekelni. - Azzal dalra fakadt, magas, tiszta hangon, idegen szavakkal, melyek mégis mintha a szívéből fakadtak volna; s ebben a pillanatban a szájából kiesett a csillag, egyenesen nyitott tenyerébe. Az ezüst fényesen ragyogott, meg-megcsillant a napfényben; de aztán megremegett és felemelkedett egy kicsit, mintha el akart volna repülni. A fiú gondolkodás nélkül a homlokára csapott a tenyerével, s a csillag ott maradt, pontosan a homloka közepén, hogy aztán sok-sok évig ott is maradjon.

A falu lakói közül nem sokan vették észre, pedig a figyelő szem számára nem volt láthatatlan; azonban a fiú arcának részévé vált, és általában a legkevésbé sem csillogott. Fényének egy része átsugárzott a fiú szemébe; a hangja pedig, mely attól a pillanattól kezdve egyre szépült, hogy hozzá került a csillag, az idő múlásával csak még gyönyörűbb lett. Az emberek szerették hallgatni a beszédét, még ha csak annyira is, míg jó reggelt kívánt nekik.

Mesterségbeli tudása révén hamar ismertté vált a környéken, s nem csak a saját falujában, de sok másikban is. Az apja kovács volt, s a fiú nem csak a nyomdokaiba lépett, de tökéletesítette is mesterségét. Míg az apja élt, Kovácsúnak hívták, aztán pedig egyszerűen a Kovácsnak, mert akkora már ő volt a legjobb kovács szerte a Keleti Végek és a Nyugati Erdők között, aki műhelyében bármit meg tudott formázni a vasból. A legtöbbször persze egyszerű, hasznos, mindennapi dolgokat készített: földműves-szerszámokat, ácsszerszámokat, konyhai eszközöket, üstöket, serpenyőket, rácsokat, kilincseket, ajtóvasakat, bográcstartókat, tűzikutyákat, lópatkókat, meg ilyesmit. Ami kikerült a keze alól, az erős volt és időtálló, de ugyanakkor szép is: nem csak a használatuk keltett jó érzést gazdáikban, de a látványuk is.

Ám amikor ideje engedte, a munka puszta örömért is készített dolgokat; és ezek sikerültek a leggyönyörűbbre, mert olyan csodálatos formákra tudta munkálni a vasat, melyek könnyűnek tűntek, mint a virágszirmok, s mégis megőrizték a fém zord erejét - vagy még annál is többet. Nem sokan tudtak úgy elmenni kapui mellett, hogy ne torpanjanak meg ámulatukban; ha pedig bezárták ezeket a kapukat, átmenni nem tudott rajtuk senki. A Kovács mindig énekelt, mikor ezeket a dolgokat alakította; márpedig amikor énekelni kezdett, a környéken lévők mind abbahagyták azt, amivel foglalatoskodtak, és a műhelye köré gyűltek.

A legtöbben nem is tudtak ennél többet róla. Persze ez is elég volt, sőt, több, mint amit a falu legtöbb lakója életében elért, pedig azok is ügyesen és keményen dolgoztak. Pedig messze nem ez volt minden. A Kovács ugyanis rábukkant Tündérországra, és egyes részeit olyan jól ismerte, amilyen jól halandó egyáltalán ismerhette. Igaz, a feleségén és a gyerekein kívül nem sok embernek beszélt erről, mert egyre többen váltak olyanná, mint Nokes. A felesége Nell volt, akinek az ezüstérmét adta, a kislánya Nan, a fia pedig Ned, a Kovácsú. Előlük egyébként sem titkolhatta volna el, hiszen néha, mikor visszatért valamelyik hosszú, esti sétájáról, vagy egy-egy utazásáról, látták a homlokán ragyogni a csillagot.

Mert a Kovács időnként útra kelt, hol gyalogszerrel, hol lóháton. Az emberek általában azt hitték, hogy az üzleti ügyei intézi, és néha valóban úgy történt, máskor azonban nem. Az mindenesetre biztos, hogy nem megrendelések, nyersvas, faszén, vagy egyéb anyagok után indult, bár természetesen ezekre is mindig odafigyelt, és tudta, hogy csináljon egy fillérből kettőt, ahogy mondani szokták. Tündérországba azonban másféle üzlet szólította, s az ottaniak szívesen látták, mert a csillag ott ragyogott a homlokán. Biztonságban járt-kelt, amilyen biztonságban emberfia csak járhatott, abban a veszedelmes országban. A kisebb rontások nagy ívben elkerülték a csillagot, a nagyobb rontásoktól pedig mások védték meg.

Amiért őt igen hálás is volt, mert hamar megértette, hogy Tündérország csodái mindig veszélyekkel párosulnak, és hogy a rontások közül sokat csak olyan fegyverekkel lehet legyőzni, melyek hatalmának elviselése meghaladja a halandók képességeit. Így hát nem lett belőle harcos, mindörökre felfedező, kutató maradt; s bár idővel kovácsolhatott volna olyan fegyvereket, melyek saját világában hősi történetek szereplőivé és királyok díszeivé válhattak volna, tudta, hogy Tündérországban nem sok hasznukat vehetné. Úgyhogy a keze alól kikerült számtalan csodálatos dolog között sohasem akadt kard, lándzsa, vagy nyílhegy.

Tündérországban eleinte halkan járt-kelt a napfényes völgyek, az erdők és a mezők kis népe és szelídebb teremtményei között, a szikrázó patakok mentén, melyekben éjszaka idegen csillagok ragyogtak, hajnalban pedig távoli hegycsúcsok tükröződtek. Néhány rövidebb látogatása során mást sem tett, csak egyetlen fát, vagy virágot bámult; de később, hosszabb útjain olyan gyönyörűséges és igen, rettenetes - dolgokat látott, melyekre később nem emlékezett tisztán, melyekről nem tudott beszélni barátainak, pedig tudta, hogy ott rejlenek szíve mélyén. De voltak dolgok, amiket nem felejtett el, s ezek a csodák és rejtélyek nem halványultak az idő múlásával.

Amikor először merészkedett messzire vezető nélkül, azt hitte, újabb vidékeket fedezhet föl; ám óriási hegyek emelkedtek előtte, és a hosszú kerülőút megtalálása után végül egy néptelen partra ért. Megállt a Néma Vihar tengerének partján, ahol a kék hullámok hófödte hegyekként hömpölyögtek a Fénytelenből a hosszan elnyúló partszakaszra, hátukon hordozva a Sötét Mocsarak csatáiból hazatérő fehér hajókat, mely csatákról a halandók semmit sem tudtak. Látta, amint egy óriási hajó messze felszalad a partra, és amint a habzó víz némán összezáródik mögötte. A tündér hajósok magasak voltak és rettenetesek; a karjuk izzott, a lándzsájuk csillogott, szemükben pedig szúrós fény táncolt. Ajkukról váratlanul harsogó győzelmi énekszállt fel, s a Kovács szívét félelem szorította össze. Arcra borult, és a hajósok elmentek mellette, fel, a visszhangzó hegyekbe.

Ezután soha többé nem ment vissza arra a partra, azt gondolván, hogy Tündérország egy sziget, melyet minden oldalról tenger vesz körül. Inkább a hegyek felé fordította figyelmét, vágyva rá, hogy eljusson a királyság szívébe. Egyik ilyen kóborlása során szürke köd ereszkedett rá. Sokáig tévelygett, míg a köd el nem hömpölygött, és egy széles síkságon nem találta magát. A távolban egy hatalmas árnyékhegy állt, az árnyékból pedig, s abban gyökerezve, szökellt szárba a Király Fája, torony torony után, egészen az égig, a fénye pedig a déli napéval vetekedett; egyszerre borították levelek, virágok s gyümölcsök számolatlan, s ezek között nem akadt két egyforma.

Bár sokszor kereste, soha többé nem látta a Fát. Egyik kutatóútja során, a Külső Hegyek között járva, egy mély völgyre bukkant, annak a fenekén pedig egy tóra, melynek felszínét nem fodrozta a környező fák ágai között suttogó szellő. A völgyet a napnyugta vöröse vonta be, ám ez a fény a tóból áradt. A Kovács lenézett egy alacsony, a tó felé nyúló szikláról, és mintha mérhetetlen mélységbe tekintett volna; a mélységben pedig tengeri hínárként hajlongó, elágazó, összefonódó különös lángnyelveket, közöttük cikázó tűzlényekkel. Csodálattal eltelve ment le a vízpartra, és próbálta belemeríteni lábát - ám az nem vizet ért, hanem valami kőnél keményebbet, üvegnél simábbat. Rálépett, és azonnal elesett, súlyosan, és a tavon harsány dörrenés futott végig, visszhangot verve partjainál.

A szellő vad, hatalmas vadállatként üvöltő Széllé erősödött, lecsapott rá, kivetette a partra, majd lehullott falevélként sodorta felfelé a lejtőkön. A Kovács karjait egy fiatal nyírfa köré fonta, és a Szél ádázul beléjük kapaszkodott, próbálva elragadni a Kovácsot; de a nyír meghajlott, le, egészen a földig, és körülölelte a halandót ágaival. Amikor a Szél végre eldübörgött, a Kovács felállt és látta, hogy a nyír teljesen Lemeztelenedett - elvesztette minden levelét, zokogott, ágairól esőként patakzottak a könnycseppek. A Kovács rátette kezét fehér kérgére, és így szólt:

- Áldott légy, ó nyírfa! Hogyan tehetném jóvá bűnömet, hogyan mondhatnék köszönetet

- Sehogy? - érezte kezében lüktetni a fa válaszát. Menj el! A Szél rád vadászik. Semmi keresnivalód itt. Menj, és soha ne térj vissza!

Miközben a Kovács kimászott a völgyből, az arcán érezte lecsorogni a nyírfa könnyeit, az ajkain keserű ízüket. Szívébe szomorúság költözött, ahogy végigment a hosszú úton, és egy ideig nem tért vissza Tündérországba. Lemondani azonban nem tudott róla, vágya egyre csak erősödött, hogy a birodalom mélyére hatoljon.

Végül rábukkant egy útra, mely átvezetett a Külső Hegyeken, egészen az égre törő, meredek, rémisztő Belső Hegyekig. Mégis talált egy hágót, amit meg tudott mászni, és néhány veszélyekkel terhes nap után áthaladt egy szűk szoroson, és lenézhetett - bár ő ezt nem tudta - az Örök Hajnal völgyére, melynek zöldjéhez képest Külső-Tündérország zöldje olyan fakó volt, mint a mi tavaszi zöldünk Külső-Tündérországéhoz képest. A levegő pedig olyan tiszta, hogy látni lehetett a völgy másik oldalának fáin énekelő madarak nyelvének vörösét, pedig a völgy igen széles volt, s a madarak sem nőttek nagyobbra a mi ökörszemeinknél.

A völgy mélye felé vezető hegyoldalak lankáit csörgedező vízesések hangja töltötte be, s a Kovács örömteli szívvel sietett tovább. Ahogy lába a Völgy pázsitját illette, éneklő tündérhangok ütötték meg fülét, és egy liliomoktól ragyogó folyó melletti réten táncoló lányokra talált. Mozgásuk sebessége, kecse és állandó változása elbűvölte, kábultan lépett előre körük felé. Ekkor a lányok váratlanul mozdulatlanságba dermedtek, és egy hullámzó hajú, kockás szoknyát viselő ifjú szűz lépett ki közülük.

- Egyre merészebb vagy, Csillagszem, igaz? - szólította meg nevetve a leány. - Nem félsz attól, hogy mit fog szólni a Királynő, ha megtudja? Hacsak nem bírod engedélyét, persze. - A Kovács döbbenten állt. Hirtelen tudatára ébredt tévedésének: mindeddig azt hitte, hogy a homlokán lévő csillag mindenhová bejárást biztosít, de most rájött, hogy nem - és tudta, hogy a leány olvas gondolataiban. A szűz azonban mosolyogva szólalt meg ismét:

- Jöjj! Ha már itt vagy, táncolnod kell velem! - Azzal megfogta a kezét és bevezette a körbe.

Együtt táncoltak hát, és a Kovács egy időre megtudta, milyen gyorsaság, milyen erő és milyen öröm a leány társaságában lenni. Egy időre. Ám úgy tűnt, néhány perc után ismét megálltak, s a leány letépett egy fehér virágot a lába elől, és beletűzte a Kovács hajába.

- Most Isten veled! - mondta. - Lehet, hogy találkozunk még, ha a Királynő is úgy akarja.

A hazavezető útból semmire sem emlékezett - egyszer csak azt vette észre, hogy faluja környékének útjain lovagol. Egyes helyeken csodálkozva nézték az emberek, míg csak el nem tűnt a szemük elől. Amikor a házához ért, kislánya örvendezve szaladt elé - korábban tért haza, mint várták, de hát azok számára, akik várnak valakit, soha nincs túl korán.

- Apa! - kiáltotta a kislány - Hol jártál? A csillagod fényesen ragyog!

Amint átlépte a küszöböt, a csillag ismét elhalványult; Nell azonban kézen fogva odavezette a tűzhelyhez.

- Kedvesem - nézett rá -, hol voltál, mit láttál? Egy virág van a hajadban. - Óvatosan kivette a virágot férje hajából, és a tenyerére fektette. Olybá tűnt, mintha nagyon messziről nézték volna, mégis ott volt, s a belőle áradó fény árnyakat vetett a nap leszálltával egyre sötétülő szobában. A Kovács árnyéka előrehajtott, hatalmas fejjel tornyosult Nell fölé.

- Olyan vagy, mint egy óriás - mondta a fia, aki addig nem szólalt meg.

A virág nem fonnyadt el és nem fakult meg; ők pedig titkolt kincsként őrizték tovább. A kovács kicsiny, kulcsos ládikát készített neki, abban őrizték sok-sok nemzedéken át. A kulcs örökösei időnként felnyitották a ládikát és hosszasan nézték az Élő Virágot, míg csak el nem jött a doboz bezárulásának ideje, melyet nem ők választottak meg.

Az évek múlása nem állt meg a faluban. Egymást váltották az évszakok. A kovács még nem volt tíz éves, mikor a Gyerekek Lakomáján hozzá került a csillag. Aztán eljött a következő Huszonnégy Éves Lakoma, s ekkora már Alf lett a Mesterszakács, inasa pedig egy Harper nevű fiú. Tizenkét évvel ezután tért vissza a kovács az Élő Virággal; s hamarosan beköszöntött a következő Huszonnégyes Lakoma tele is. Az év őszén, egy szép napon, a Kovács Külső-Tündérország erdeiben barangolt. Az ágakon aranyszínű, a talajon vörös levelek susogtak. A Kovács háta mögül léptek közeledtek, ő azonban nem fordult feléjük, annyira elmerült gondolataiban.

Ennek az útnak hívásra indult neki, és nagy távolságot kellett megtennie. Hosszabbnak tűnt, mint bármelyik korábbi útja. Lépteit vezették és őrizték, de nem nagyon emlékezett, merre járt, mert gyakran köd vagy árnyak fedték el szeme világát, míg csak egy magaslatra nem ért a megszámlálhatatlan sok csillaggal ragyogó éjszakai égbolt alatt. Ott aztán maga a Királynő elé vezették. A Királynő nem viselt koronát, és nem trónszéken ült. Teljes méltóságában és dicsőségében állt, egy, az ég csillagainak izzásával tündöklő seregtől körülvéve, magasabban, mint a harcosok hatalmas lándzsái, feje fölött egy fehér lángnyelvvel. A Királynő intett, hogy lépjen közelebb, s a kovács reszketve engedelmeskedett. Felharsant egy éles hangú kürt, és láss csodát! - egyszerre kettesben maradtak.

A Kovács a Királynő előtt állt. Nem térdelt le, ahogy az illő lett volna, mert döbbenetén túl is érezte, hogy az ilyen alantas gesztusok hiábavalóak lennének. Végül felpillantott az arcára, s a komor tekintetre; és zavart ámulat lett rajta úrrá, mert abban a pillanatban felismerte a Zöld Völgy tündérleányát, a táncost, kinek lábánál a virág sarjadt. A Királynő elmosolyodott, látva emlékeit, és közelebb lépett hozzá. Hosszasan beszélgettek, legnagyobbrészt szavak nélkül, és a Kovács sok mindent megtudott a Királynő gondolataiból, melyek némelyike örömmel, másika szomorúsággal töltötte el. Aztán a gondolatai élete eseményeire terelődtek, míg el nem jutottak annak a Huszonnégyes Lakomának a napjáig, melyen a csillag hozzákerült. Ekkor hirtelen újra meglátta a parányi, táncoló alakot, kezében a pálcával, és szégyenében lesütötte szemét a Királynő szépsége előtt.

A Királynő azonban ismét felnevetett, ugyanúgy, ahogy az Örök Hajnal völgyében.

- Ne szomorkodj miattam, Csillagszem! - mondta. És ne szégyenkezz túlságosan fajtád miatt sem. Talán jobb egy apró figura, mint Tündérország teljes feledése. Egyeseknek csak egy pillantás. Másoknak az ébredés. A te szíved azóta a pillanat óta vágyik látásomra, és én teljesítettem kívánságodat. Többet azonban nem adhatok. Most, búcsúzóul, hírvivőmmé teszlek. Ha találkozol a Királlyal, mondd meg neki: Eljött az idő. Engedd választani.

- De Tündérek Úrnője! - hebegte a Kovács -, hol találom a Királyt? - Mert többször is feltette már ezt a kérdést Tündérország lakóinak, de azok mindig ugyanazt válaszolták: - Nem mondta, hol keressük.

- Ha ő nem mondta meg, Csillagszem - felelte a Királynő -, akkor én sem tehetem. Ám sokat utazik, és a halandók gyakran a legfurcsább helyeken találkozhatnak vele. Most pedig hajts térdet!

A Kovács letérdelt, a Királynő pedig előrehajolva a fejére tette a kezét, és a Kovácsot nagy nyugalom szállta meg. Úgy tűnt, mintha egyszerre lett volna a Világban és Tündérországban, majd egyszerre mindkettőn kívül, figyelve őket, megfosztva tőlük, mégis urukként, békében. Amikor egy idő után a nyugalom elmúlt, felemelte a fejét és. Az égen feltűntek a hajnal első sugarai, a csillagok elhalványodtak, a Királynő pedig eltűnt. Távolból, a hegyek közül egy kürt visszhangja hallatszott. A magaslat, amin állt, néma volt és üres: a Kovács tudta, hogy visszaútja a megfosztottsághoz vezet.

A találkozóhelyet messze maga mögött hagyva lépdelt a lehullott falevelek között, fejében kuszán kavargott mindaz, amit látott és megtudott. A lépések közelebb értek hozzá. Aztán váratlanul megszólalt mellette egy hang:

- Egy irányba megyünk, Csillagszem?

A Kovács riadtan zökkent ki gondolataiból, és egy férfit pillantott meg az oldalán. Magas volt, könnyű, gyors léptekkel járt; sötétzöld öltözékének csuklyája félig eltakarta az arcát. A Kovács zavarba jött, hiszen csak Tündérország lakói szólították Csillagszemnek, arra viszont nem emlékezett, hogy valaha is látta volna a férfit, s mégis az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ismeri valahonnan.

- Miért, te merre tartasz? - kérdezett vissza.

- Most éppen vissza, a faludba - felelte a férfi. - És remélem, a te utad is arra vezet.

- Úgy van - bólintott a kovács. - Menjünk hát együtt! De nem, csak most jutott eszembe valami. Mielőtt elindultam volna hazafelé, egy előkelő hölgy rám bízott egy üzenetet, azonban hamarosan átlépjük Tündérország határait, és nem hiszem, hogy valaha is visszatérnék. Te vissza fogsz?

- Igen, vissza. Rám bízhatod az üzeneted.

- De azt a Királynak kell megkapnia. Tudod, merre találod?

- Tudom. Hogy szól az üzenet.

- A hölgy arra kért, hogy csak annyit mondjak neki: Eljött az idő. Engedd választani.

- Értem. Ne aggódj, üzeneted célba fog érni.

Némán haladtak egymás mellett, csak a levelek zörögtek lábaik alatt; ám néhány perc múlva, még jó pár mérfölddel Tündérország határai előtt, a férfi megállt. Odafordult a kovácshoz és hátravetette csuklyáját. A Kovács ekkor végre felismerte. Alf volt az, az Inas, ahogy a kovács magában még mindig nevezte, soha nem feledve azt a napot, amikor az ifjú Alf a Nagycsarnokban állt, kezében a Torta felvágására szolgáló csillogó késsel, szemeiben a gyertyák fényével. Mostanra meg kellett volna öregednie, hiszen sok-sok éve ő volt már a Mesterszakács; mégis ott, a Külső-Erdő peremén állva úgy nézett ki, mint a hajdani inas, csak éppen sokkal fenségesebbnek látszott: a hajában nem akadtak ősz szálak, sem az arcán ráncok, a szeme pedig úgy csillogott, mintha távoli fény tükröződött volna benne.

- Beszélni szeretnék veled, Kovács fia Kovács, mielőtt visszatérünk a te hazádba - szólalt meg. A kovácsot meglepte a kijelentés, hiszen ő maga is sokszor szeretett volna beszélgetni Alf-fal, de valahogy soha nem járt sikerrel. Alf mindig kedvesen üdvözölte, és barátságosan nézett rá, de mintha igyekezett volna kerülni, hogy négyszemközt kelljen beszélniük. Most is barátságosan nézett a kovácsra, ám felemelte a kezét, és mutatóujjával megérintette a homlokán lévő csillagot. A csillogás eltűnt a szeméből, és a kovács rájött, hogy a csillag fénye volt az - a csillagé, melynek most is fényesen kellett volna ragyognia, mégis elhomályosult. Meglepetten és dühösen lépett hátrább.

- Nem gondolod, Kovácsmester - kérdezte Alf -, hogy ideje lenne megválnod tőle?

- Mi közöd hozzá, Mesterszakács? - válaszolta a kovács. - És ugyan miért tenném? Talán nem az enyém? Hozzám került, és az ember megőrizheti az így hozzá került dolgokat, ha csak emlékül is, nem?

- Bizonyos dolgokat igen. Azokat, amiket ajándékba, emlékül kap. Azonban vannak dolgok, amik nem így kerülnek a birtokába. Nem lehetnek örökké egy ember tulajdona, nem válhatnak családi ékszerré. Viselőjük csak kölcsön kapja őket. Talán eszedbe sem jutott eddig, hogy valaki másnak is szüksége lehet a csillagra. Pedig így van. És az idő szorít.

A kovács zavarba jött, mert bőkezű ember volt, és hálával emlékezett mindarra, amit a csillagtól kapott.

- Mit tegyek hát? - kérdezte. - Adjam oda Tündérország valamelyik nagyjának? Vagy a Királynak? - És miközben kimondta a szavakat, szívében szárba szökkent a remény, hogy még egyszer, utoljára beléphet Tündérországba.

- Ideadhatnád nekem is - felelte Alf -, de az talán túl nehéz lenne. Mondd, velem jönnél a kamrámba, és visszatennéd abba a dobozba, amibe még a nagyapád tette?

- Erről nem is tudtam! - döbbent meg a kovács.

- Senki sem tudott róla, csak én. Csak én voltam ott vele.

- Akkor, gondolom, azt is tudod, hogy jutott a csillaghoz, és miért tette el a dobozba?

- Tündérországból hozta, ezt kérdezés nélkül is tudod - válaszolta Alf. - És abban a reményben tette el, hogy egy nap hozzád, egyetlen unokájához kerül majd. Elmondta nekem, mert úgy vélte, hogy el tudom rendezni a dolgot. Az édesanyád apja volt. Nem tudom, mennyit hallottál róla, még ha anyád sokat is mesélhetett volna. Ridernek hívták, és nagy utazó volt: sok mindent látott és sok mindent tett, mielőtt letelepült volna és Mesterszakács lett volna belőle. Ám kétéves korodban végleg elment - és nem találtak jobbat a helyére annál a szegény Nokes-nál. Mindenesetre, ahogy arra számítottunk, idővel én lettem a Mester. Idén újabb Nagy Tortát készítek; amennyire tudom, egyedüli Szakácsként a másodikat. Szeretném beletenni a csillagot.

- Nos, jól van, legyen akkor a tiéd - mondta a kovács. Úgy nézett Alfra, mintha a gondolatait próbálta volna kifürkészni. - Tudod már, ki fogja megtalálni?

- Miért fontos ez, Kovácsmester?

- Ha te tudod, akkor én is szeretném tudni, Mesterszakács. Talán könnyebb lenne megválni ettől a számomra oly kedves dologtól. A lányom gyermeke még túl kicsi.

- Talán az lenne, talán nem. Majd meglátjuk - mondta Alf.

Nem esett több szó, folytatták útjukat, míg csak ki nem értek Tündérországból, s el nem jutottak a faluig. Ekkor a Nagycsarnokba mentek; a világban épp lenyugodott a nap, s az ablakokat vörös fény árasztotta el. A nagy ajtó aranyozott faragványai felragyogtak, a tető alatti vízköpőkről különös, sokszínű arcok néztek le. A Nagycsarnokot nem sokkal azelőtt aranyozták és festették újra - nagy vita is kerekedett miatta a Tanácsban. Egyeseknek nem tetszett az ötlet, "újmódinak" nevezték, az okosabbak azonban tudták, hogy ez csak a régi szokás újjáélesztése. Mindenesetre, mivel a falunak egy fillérjébe sem került, hiszen a Mesterszakács fizetett mindent, megengedték neki, hogy a saját ízlése szerint végeztesse a munkákat. A kovács azonban nem látta még ilyen megvilágításban a Nagycsarnokot, s most csak állt, álmélkodva, útjuk céljáról teljesen megfeledkezve.

Egy kéz érintését érezte a karján, és Alf körbevezette az épületen egy kis hátsó ajtóig. Kinyitotta, majd egy sötét folyosón a kamra felé irányította lépteiket. Odaérve meggyújtott egy gyertyát, és levette a polcról a fekete dobozt, melynek fényesre csiszolt felületét ezüstberakás díszítette.

Felemelte a tetejét és odatartotta a kovács elé. Az egyik kis rekesz üresen tátongott; a többit friss, erős illatú fűszerek töltötték meg, s a kovácsnak könnybe lábadt a szeme. A homlokához emelte a kezét, és a csillag könnyedén levált bőréről, ám hirtelen fájdalom hasított belé, és könnyek patakzottak az arcán. Noha a csillag ismét fényes ragyogott a kezében, ő nem látott mást, csak valami homályos, távolinak tűnő káprázatot.

- Nem látok jól - szólalt meg rekedten. - Neked kell a helyére tenni. - Kinyújtotta a kezét, Alf pedig elvette és a helyére tette a csillagot, ami azonnal elsötétült.

A kovács szó nélkül sarkon fordult és kitapogatta az ajtóhoz vezető utat. A küszöböt átlépve rájött, hogy a látása ismét kitisztult. Leszállt az est, és az Esthajnalcsillag a Hold közelében ragyogott a tündöklő égbolton. Miközben a szépségüket csodálva megtorpant, egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult.

- Szabad akaratodból adtad át a csillagot - mondta Alf. - Ha még mindig tudni szeretnéd, melyik gyermek fogja megkapni, megmondom.

- Igen, tudni szeretném.

- Az kapja meg, akit kiválasztasz.

A kovács megdöbbent, nem tudott azonnal válaszolni. - Nos - kezdte végül tétovázva -, kíváncsi vagyok, mit mondasz a választásomra. Azt hiszem, nem sok okod van szeretni a Nokes nevét, de a kis dédunokája, Faluvégi Tim Nokes, ott lesz a Lakomán. És a Faluvégi Nokesok másak.

- Igen, észrevettem - bólintott Alf. - Tim anyja nagyon bölcs asszony.

- Igen, az én Nellem testvére. De a rokonságtól függetlenül is szeretem a kis Timet. Bár tudom, nem magától értetődő a választása.

- A tied sem volt az - mosolyodott el Alf. - De egyetértek. Én is Timet választottam.