Tom Bombadil kalandjai

és más versek

The Adventures of Tom Bombadil

I

Víg volt Tom Bombadil, mint a madár dalolt,

kabátja hupikék, csizmája sárga volt,

és zöld volt rajt az öv, színtiszta bőr a nadrág,

és egy nagy hattyútoll ékítette kalapját.

Hol az Ágas folyóvölgy fele hordja habját

gyepes forrás felől - háza a Domb alatt állt.

Vén Tom szép nyáridőn járta a réteket,

szedett ott gólyahírt, árnyékot kergetett,

megcsípte egynehány sebes dongó farát,

míg a vízparton ült, néha órákon át.

Lecsüngött a sebes víz mélyére nagy szakálla,

Gyöngyszem, a Folyó-asszony szép lánya arra járva

megráncigálta, s ő a víz mélyére omlott,

ott bugyborgott a sás közt, s nyelte a nyálka-kortyot.

"Hej, vén Tom Bombadil! Hát te meg merre mégy ott?"

kacagta Gyöngyszem őt. "Fújod a buborékot,

sürgő sügért ijesztgetsz, vízipatkány riad!

S a vízbe fojtanád szép kalaptolladat?"

"Te kedves szép leány, jaj, hozd vissza a tollat!"

prüszkölt Tom Bombadil. "Hogy épp beléd botoljak!

Menj, szállj a mélybe le, fűzgyökerek tövében

szunnyadj a víz alatt, én drága víziszépem!"

Anyja háza felé elúszott nagy sietve

az ifjú Gyöngyszem, ám Bombadil nem követte;

a napfényben kiült a fűzgyökér-bogokra,

a csapzott tollat és csizmáját szárogatta.

A Fűzi-vén felébredt, menten dalra fakadt,

s álomba énekelte Tomot a lomb alatt;

egy hasadékba - nyekk! - becsípte őt, és attól

a csapdába szorult vén Tom, csizma, kalap s toll.

"Hé, hó, Tom Bombadil! Ez csúf dolog bizony,

kukucskálsz fámba le, kilesni, hogy iszom

házam mélyén alant... - Hogy csiklandoz a toll!

S nyári zápor gyanánt végleg eláztatol!"

"Bocsáss el" nyögte Tom, "te Fűzi-vén, eressz el!

Épp elég a bajom sok bogos gyökereddel,

nem párnák, higgyed el! Menj hát s igyál tovább,

s szunnyadj el, mint a Víz Lánya, ki mélyre szállt!"

El is engedte őt a Fűzi-vén e szókra,

fa-házát fa retesszel bezárta nyikorogva,

ott dohodva a fában. A fűzes völgy felől

Tom az Ágas folyó mentén ment egyre föl.

Erdőszélen leült szusszanni, és fülelte,

hogy cserreg, csivitel pinty, csíz, rigó felette.

Csapongott körülötte tarka lepkecsapat,

amígnem szürke felhők fedték el a napot.

Tom sietett tova. A zápor ám elérte,

paskolt tág köröket a futó víz színére,

szél támadt, hullt a hűs csepp a lomb közül le,

végre Tom egy üregbe bújt, hogy leljen menedékre.

Ám jött a Borz elő, vaksi szem, hószín homlok,

mert ott volt a tanyájuk, mely most majdnem beomlott,

Borz, Borzné, sok gyerek. Megragadták kabátját,

s a mély alagúton a föld alá cibálták.

S a földmélyi tanyán Borzék így zsörtölődtek:

"Hó, vén Tom Bombadil, a kapunkat betörted!

Hát ezt hogy képzeled? Most elkaptuk kabátod,

utad a föld színére többé meg nem találod!"

"Hej, Borz komám, s ti mind! Ez így már mégse járja!

Tüstént vezessetek vissza a napvilágra

hátsó kijáraton, a vadrózsa tövében,

földes mancsot, pofát töröljetek le szépen,

s szunnyadjatok tovább a vackotokra bújva;

mint Gyöngyszem, Fűzi-vén, aludjatok el újra!"

Borzék így szóltak erre szelíden: "Ó, bocsánat!"

és szépen megmutatták, hol a hátsó kijárat

a tüskés kert felé, morogva visszabújtak,

s földdel ajtót, kaput rendre eltorlaszoltak.

Nem esett már; az ég alkonyra kiderült, ment,

ment hazafelé Tom Bombadil s fütyült,

ajtót nyitott, bement, egy ablakát kitárta,

konyhalámpa körül lepkék keltek vad táncra;

kinézve látta Tom, hogy gyúl sok pisla csillag,

s a karcsú hold korán napnyugat fele ballag.

Leszállt az éj a Dombra. Tom gyertyát gyújtva itt lenn

felnyikorgott a lépcsőn, keze már a kilincsen...

"Hej, vén Tom Bombadil! Itt. állok! Ugye reszketsz?

Ajtód mögött vagyok, elkaplak, s nem eresztlek!

Én, a Sírdomb-lakó, tudod, a hegytetőről,

hol a tanyám körül nagy kövek állnak őrül.

Érted jöttem, gyerünk, a föld alá leviszlek,

ott lesz vén Bombadil bús, sápadt, vézna, nyiszlett!"

"Kotródj innen hamar, többé ne lássalak,

ízzó szemű, sötét kacajú rémalak!

Menj sírdombodba vissza, pihentesd csontfejed

kő párnádon, miként Fűzi-vén tette, meg

Gyöngyszem, szép vízi lány, s a Borznép az üregben!

Vár sírba zárt arany, felejtett bú fogad fenn!"

Suhant Sírdomb-lakó az ablakon ki nyomban,

kerten át, falon át, mint az árnyék a lombban,

süvöltve föl a hegyre, a nagy kövek körébe,

 megcsörrent csontja mind bús lakhelyére érve.

Tom Bombadilt pedig már ott várta a párna;

nem volt oly édes akkor Fűzi-vén s Gyöngyszem álma,

Borznép, Sírdomb-lakó úgy sose szunnyadott,

mint ő - akár a bunda! Fújtatva hortyogott.

Ébredt friss hajnalon, fütyült, mint a rigó, dalolt:

"Tallárirom, halihé, halihó!"

Vette vén kalpagát, csizmát, kabátot, tollat,

és ablakot nyitott, hol a napfény behatolhat.

Bölcs vén Tom Bombadil oly óvást vándorolt –

kabátja hupikék, csizmája sárga volt -,

nem kapta senki rajt, ha dombok közt, a zöldben,

ha Ágas folyó mentén, vagy erdőn járt a völgyben,

vagy épp a Liliom-tavacskán csónakázott.

S egy nap elkapta Tom a szép Folyó-leányt ott,

ki zöld köntösben, bontott hajjal a sás megett

madárkáknak dalolt vén vízi-éneket.

Tom megragadta őt! Futott szét vízipatkány,

nád zizzent, szállt a kócsag, és sírt a megriadt lány.

Rikkantott Bombadil: "Szép Gyöngyszem, jer, vigasztalj,

ím vár az otthonom! Már terítve az asztal,

lépes méz, tejszín és vaj meg fehér kenyér,

és az ablak körül a rózsa körbe ér.

Jöjj hát a Domb alá! Anyáddal ne törődj,

a tómélyi hínár közt sosem lelsz szeretőt!"

Hej, vén Tom Bombadil tartott nagy lakodalmat,

gólyahír-koszorúval díszlett a toll, a kalpag;

az ara zöld-ezüstben, nefelejcs a haján,

meg liliom. A vén Tom dalolt, mint csalogány,

úgy döngött, mint a poszméh, hegedűszóra járta,

kezét vetve a lány szép karcsú derekára.

A ház benn csupa fény volt, és fehér a vetett ágy,

a nászéjen a házuk táját meglátogatták

szép táncot lejtve Borzék, s az ablakon zörögve,

míg szunnyadt benn a pár, a Fűzi-vén szökött be;

sírt nádas partokon Folyó-asszony, szegény,

és a Sírdomb-lakó bőgött bús rejtekén.

Tom Bombadil ezekre még csak vállat se rántott,

nem bánt ő zörgetést, sírást, bőgést, se táncot,

napkeltéig aludt, majd dalolt, mint a rigó:

"Én Gyöngyöm, Gyöngyszemem, halihé, halihó!"

s a küszöbére ült, hogy fűzpálcát hasogasson

benn fésülte arany haját az ifjú asszony.

II

Bombadil csónakba száll

Mind barnább lett az ó-év; jött a Nyugati Szél,

épp Tom orrára szállt az erdőn egy bükklevél.

"Szép volt az év, amíg a szellő hordta napját.

Új évre várjak, itt? Van annál jobb mulatság.

Még ma kifoltozom a sajkát, aztán rajta,

nyugatra a Folyón, ahogy a kedvem tartja!"

Füzike ült az ágon. "Hahó, Tom, én figyellek,

sejtem én, sejtem én, hogy merre hajt a kedved.

Vigyek-é, vigyek-é hírt a vén Fűz-alaknak?"

"Egy szót se! Szót se, mert megnyúzlak és bakaplak!

Sok mindenről fecsegsz, amihez nincs közöd!

Fűzi-vén meg ne tudja, Tom merre költözött,

vagy fűzfa-nyársra húzlak, s egy falásra lenyellek!"

Füzike farka billent, s ő röptében csicsergett:

"Nos, fogj meg, hogyha tudsz! De nem kell ide szó,

majd bal fülére szállok, és így lesz hallható:

'Ágas folyón alá, amerre száll a nap ­–

útra fel! inni kell! lám itt a pillanat!'"

Tom mosolygott magában: "S ha mégis arra mennék?

Van más út is, de inkább arra von annyi emlék".

Kifoltozta a sajkát, rejtekéből kivonta,

körül sás, káka, nád, fölötte szilfa lombja;

majd a folyóra szállt, s dalolt: "Illa berek!

Suhanj, Ágas folyó, sekély és mély felett!"

"Hej, vén Tom Bombadil! Habok hová sodornak?

Merre visz billegő sajkád, a könnyű csónak?"

"A Pálinkás felé a folyó habjain,

ott tüzet gyújtanak nékem barátaim

a Széna-rét mögött. Sok aprónép van ott,

akiket ismerek s meg-meglátogatok."

"Véreim üdvözöld, hozz tőlük hírt legott,

s mondd el, melyik kanyarban bújnak a halrajok!"

"Nem én, Halászmadár, ne bízzál rám ilyesmit,

csak kedvtelés ez út, járok, amerre tetszik."

"Menj hát, nagyképű Tom! Bár teknőd kapna léket!

Néznélek boldogan vízbe pottyanva téged!"

"Ne csárogj, Kék Halász! Többé ilyet ne halljak!

Huss, huss! Rendezd csak el egy halcsonttal a tollad!

Ficsúr vagy ág hegyén, de fészked csúf, emellett

otthon csak rongy lehetsz, habár skarlát a melled!

Hallottam, hogy a fajtád a csőrével mutatja:

lám, erről fúj a szél, horgászni nem lehet ma!"

Míg Tom az ág alatt elsiklott s énekelt,

a kék madár a csőrét becsukva szárnyra kelt,

egy türkiz tollat ejtett alá, elkapta Tom

- a csinos küldemény szikrázott a napon -;

s eldobva régi tollát, a kalpagjára tűzte:

"Illik e szín nekem, oly vidám, tarka, büszke!"

Körötte buborék, sok vízi gyűrű támadt –

­lapátja fejhevert - sutty? - egy vízmélyi árnyat.

"Püff! vén Tom Bombadil! Rég jártál erre, pajtás!

Csónakázol? Mi lesz, ha felborítom sajkád?"

"Próbáld csak, bajuszos! Hátadra kapok én,

megszorítom nyakad, s nem lessz ily nagy legény!"

"Hohó, Tom Bombadil! Én meg szólok anyámnak,

hívok minden rokont, húgot, bátyát s apámat:

'Ni csak, itt a bolond Tom, egy teknőben evez,

mint egy falábú réce - nem pompás tréfa ez?"

"A vén Sírdomb-lakónak od'adom vidra-irhád,

ha majd kikészíti, s bús gyászdalokat ír rád,

nem ismer meg anyád se, csak bajszodról talán!

Ki Tommal vágy kikötni, korábban keljen ám!"

Szökkent a vidra-fi, összefröcskölte Tomnak

kabátját, kalpagát, csak úgy himbált a csónak,

ő meg alábukott, majd a partról lesett,

míg Tom víg éneke a távolba veszett.

Elvet-sziget felől vén Hattyú jött kevélyen,

szisszent elúszva - Tomra villant egy pár sötét szem.

"Vén csont" nevette Tom, "tán a tollad hiányzik?

Adj újat hát nekem, mert elázott a másik.

Egy jó szót szólj csupán, s én szívemből szeretlek!

Hosszú nyak, néma száj